Evangélikus főgymnasium, Rozsnyó, 1914

dagságával, a tapasztalatok oly bőségével rendelkezett, hogy a Carnegiek bőkezűségével szórhatta szét tanítványai között, akik lábai előtt átélhették a bibliai igazságot : „Olyan a jó tanító, mint szél ellen a rejtekhely, mint oltalom a zivatar ellen, mint száraz vidéken a patakok és nagy kőszál árnyéka a szomjuhozó földön“ és akik, mint a szellő a tavasz virágainak himporát, széjjelvitték negyedszázados tanári működésének értékes ismereteit s termékenyítő erejét beleszórták a világba.

A hétköznap embere se megérteni, se méltányolni nem tudja a tudós munkáját. Sokszor egyenesen megmosolyogja azt, ki az élet hívságos örömeitől, szórakozásaitól elvonulva, tépett foszlányok, múzeumi tárgyak között zajtalanul munkálkodik. Pedig nem megmosolyogni, hanem tisztelni való. Egy-egy tudós a tudás rajongója, sokszor nem ugyan vért, de mégis éltet, ifjúságot, derűs jókedvet, vigságot áldozó önkéntes vértanú. S őt sajnálni se kell, mert a tudós utjai gyönyörűséges utak. A legtöbb emberre nézve a tudós kutatása olyan hatású, mintha a ba- radlai cseppkőbarlangot áthatlan sötétben járná végig ; de a tudósra a kutatott világ úgy hat, mint a magnézium fényével elárasztott cseppkőbarlang, melyben csodaszép alakzatok, képződmények tárulnak fel a rávetődő világosságban. Beszédes-bűbájos szép világ, tele élettel, lendülettel, belekapcsolódva száz és száz pókháló-finom szállal a jelenbe.

Hazslinszky Rezső utjai gyönyörűségesek voltak. Lelke ott járt Ninivé és a száz kapus Babylon ringó-függő kertjeiben, a klasszikus kor, a mosolygó Hellás, a napsugaras Itália rózsaligeteiben, Provance daltelt mezőin, az őserőtől duzzadó Germánia szálas tölgyerdejében, a ködös-borongós Északon, Ossián honában, a bujazöld Albion felhős sziklapartjain. Ismerte nyelvüket, megértette dalaikat, felfogta törekvéseiket, értékelte a népek lelki kincseit, mint a csilit