Evangélikus főgymnasium, Rozsnyó, 1909

szenvedőre nézve, inkább a magával teljesen tisztában lévő, küzködő igazi tehetségekre nézve jelent rettentő türelem próbát, az ilyes féle müvekkel szemben versenyre kelni, holott egyszeri látásra teljesen készen vagyuk a nem épen biztató véleménnyel. Schablik Károlynak is volt alkalma nem egyszer ilyesféle remekekkel találkozni, de becsületére legyen mondva, a milyen bátorító és buzdító tudott lenni minden szavával, ott a hol arra érdemet látott; olyan érzéketlen, fagyos, gúnyolódó ott, ahol tehetetlenséget és üres kapkodást vett észre. Bizonyára eszébe volt, hogy neki magának, képességeinek teljes tudatában, micsoda véres tortúrákon, milyen keserves kálvárián kellett végig mennie, mig végre kezében volt az első, drágán, szive vérén szerzett parányi siker. Parányi, mert egyfelől az emberi természetben rejlő, kiirthatatlan önzés és hiúság nagyitó üvegen át láttatja, másfelől, mert a szenvedések, a küzdelmek, miket érte ki kellett állni, nem állanak reális arányban, az erkölcsi, vagy pláne anyagi siker eredményével. Méltatlanságok és sürü mellőzés, rossz indulatu félreértése a legtisztább altruista művész vágyaknak és mindig csak ezek. Elkeseredetten mondotta nekem egy Ízben: „Ma már mindenki fest!" Akkor már gyötörte kezdődő betegsége, az ép fizikumot feltétlenül megkövetelő tanári foglalatosságok fárasztották, az a soha nem lohadó kedv pedig, a mely a festés felé vonzotta, tán jobban gyötörhette, mint valaha. Értettem, mire céloznak fentebbi szavai, értettem, micsoda keserűség fojtogatja: de nem bírtam megvigasztalni.

Mert ha igy összeakadtunk egy-egy szép őszi délután és együtt mentünk ki a hegyek közé kószálni, hangulatokat lesni, mindig csak „Pestről és a fiukról“ volt szó. Kartársait nem bira elfelejteni, élénk figyelemmel kisérte fejlődésüket, szaporodó sikereiket, vagy — ami fájdalmasan sűrűn fordult elő, — züllésüket, pusztulásukat.

Züllés és pusztulás, de mindig a művészet szempontjából értve ! Mert ha hallotta, hogy valamelyik jó pajtas szép állásba került vagy jól megy dolga, de már nem „dolgozik“, előtte ép úgy züllöttnek számított, mintha tényleg Baudelaire sorsára jutott volna.

Én hordoztam neki a friss híreket.

„Székely Andor hazajött Párisból. Egy képét a „salle d’hon- neur“-ból vette meg a Nantesi muzeum." — Rengeteg ambíció volt mindig is ebben a fiúban, jegyezte meg ő. “

„Lengyel Reinfuss Ede megint egy uj lovas képet festett.“ Láttam. Kitűnő“! — „Pedig az a fiú nem tudott soha jól rajzolni!"

„De hát akkor hogy tud egy lovat mégis olyan nagyszerűen megfesteni? Pláne a leghirtelenebb mozdulatban?“

11