Állam. segélyezett evangélikus kerületi főgymnasium, Rozsnyó, 1898
szívnek halálában, kire most már pihentető gyanánt kegyeletes virág-füzérektől elrejtett koporsó borúi. — Ha csak koporsó borulna szenvedésekben gazdag szívére, . . . ah, de ott borong bús szemfedője felett koronánk, reá borúi mély bánatával az ősz, a bús király, siratva benne annyi csapás, sötét kereszt között vigaszát, támaszát. Ha csak koporsó borúina népe boldogságáért annyiszor reszkető, remegő szívére, de oh könyektől megszentelt földön — gyász ravatala körül — az egész magyar nemzet összoborúlva sír! Sír ... és még sem sírunk sem elég-, sem elég forró könnyeket, a melyekkel visszaadhatnánk a megdicsőültnek — mit cserébe érdemel tőlünk — az életet. Bocsáss meg Uram, hisz nem zúgolódunk, csak sírva kérdjük? Kinek szívén zörgessen ezután a magyar, ki előtt mondhatja el bizalmasan, mi fáj, ki előtt öntheti ki jövőben nemzeti nagy-nagy bánatát? Bocsáss meg Uram! hisz nem átkozódunk, csak megvetéssel kérdjük a gyilkostól: átmerte volna-e döfni a legnemesebb szívet, ha egy helyen látja azt a tenger könyet, melyet a szabad magyar nemzet felejthetetlen királynéja koporsójára — szeretete legszebb zálogáúl —i zokogva ejt? Nem kérdezzük, miért engedted meg, hogy annak a királynénak — kinek szív erényei koronájának fényét messze túl ragyogják — oly sötét szenny oltsa ki 12
