Állam. segélyezett evangélikus kerületi főgymnasium, Rozsnyó, 1889
14 lami sok haszna, másfelől nehéz alkalmazni, mert a különbség- érzéki és szellemi, élő és élettelen között nem mindig szembetűnő. Megelégedhetünk azzal, hogy a metaphorák közül kiemeljük a személyesitőt, mint legkiválóbbat (personificatio). Pl. „A Duna,., ringatja a napot csendesen.“ A metonytniánál a következő átviteleket szokták kiemelni : a hely a benne levő helyett; a kor a benne élők helyett; az anyag a belőle készült tárgy helyett; ok az okozat helyett; czél az eszköz helyett; jelkép a fogalom helyett; birtokos a birtok helyett; a szerző a szerzemény helyett sat. mindezek azonban csak a fentebb elősorolt képzettársulások (fogalmi összefüggések) módosulásai, speciális alakjai. Ilyennek vehető: a hyperbola (superlatio, trajectio, túlzás vagy nagyítás) is, mely megfelelő pontos megjelölés helyett, az illető fogalomkörből a leg magasabbat veszi s így a mértéken túl megy; — többnyire metaphorával van kombinálva. Pl. „Engem az istennek valamennyi csapása lesújtott;“ „Ne nézz ősidre, e napok r a, “ A hyperbolának ellentéte a litotes (tapeinosis, meiosis, apophasis, deminutio, kicsinyítés), pl. „Mit képes tenni az arasznyi lét.“ Ugyancsak a szótigurákhoz vonhatjuk , a mennyiben egyes szókban nyilatkozik az iróniának egy faját: az euphemismust : kerüli a rnegbotránkoztatót, rosszat, félelmest, gyűlöletest és jó nevelésből , kíméletből vagy félelemből az ellenkező jót nevezi meg. E figurák az ellentéten (contraston) alapulnak. Pl. a görögök Eumenidáknak (kegyesek) is nevezték az Ernyseket (fúriákat); a svédek a medvét nagyapónak nevezik; ilyen, ha emberi dolognak nevezzük a nagy szerencsétlenséget, a halált, vagy nagyon óvatosnak a gyávát sat. Nagyon közel áll ehhez a homonymia (ampnibolia, ambigui- tas, kétértelműség), hol a szónak tulajdonképeni és átvitt értelme van, az igazi értelmet megadja az összefüggés, de a másik értelem vételének puszta lehetősége új érdekes vonatkozást tüntet fel és komikus vagy humoros szint adhat a kifejezésnek, különösen párbeszédben. Pl. Cicero beszéli, hogy Philippus kérdezi Catulust: „quid latraret“ (minek ugat, minek kiabál), — ez szószerint veszi és azt feleli: „furem se videre“ (hogy tolvajt lát.)*
