Házi Balázs et al. (szerk.): „Ma demokráciát, holnap szocializmust”. A diktatúra kiépülése és működése 1944-1956 (Budapest, 2022)
A kötelező beszolgáltatás, a padlássöprések
különféle szankciókkal sújtották: először a beadási kötelezettség felemelése, majd kártérítések, pénzbüntetések kivetése következett. Ezután került sor az úgynevezett helyszíni elszámoltatásra, ami a köztudatba padlássöprésként vonult be. Az elszámoltató bizottság tagjai gyakran az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) embereivel vagy rendőrökkel együtt érkeztek a gazdák portáira. Sokszor a pincétől a padlásig az egész házat felforgatták, mindenhol elrejtett készletek után kutattak. Ilyenkor rendszerint a beszolgáltatandó mennyiségen felüli egyéb, mozdítható vagyontárgyakat is elkobozták. Az elszámoltatást mindig a kulákoknak bélyegzett gazdáknál kezdték.7 A kártérítések, pénzbüntetések kivetése, illetve a padlássöprések csupán az első lépcsőfokai voltak az alkalmazott szankcióknak. Azokat a gazdákat ugyanis, akik nem adták be az adott terményből előírt mennyiséget, a közellátás veszélyeztetésének vétségével bíróság elé állították. Könnyű volt olyan ürügyet találni, amivel közellátási bűntett címén perbe lehetett fogni a gazdát, a vádak között leggyakrabban a beszolgáltatási kötelezettség elmulasztásához, nem megfelelő teljesítéséhez kötődő tételek szerepeltek. Mindemellett internálásokra is sor került. Sokakat a Hortobágyra, a tiszántúli állami gazdaságokba deportáltak, és az ott felállított 12 zárt táborban dolgoztattak. A lakóhelyükről eltávolított kulákokat rendőrségi felügyelet alatt tartották, elhelyezésüket gazdasági épületekben és barakkokban oldották meg.8 Kulák származásuk miatt 1951–1956 között fiatal, sorköteles férfiakat vittek el munkaszolgálatra, őket nagyberuházásokon, építkezéseken és bányákban fogták kényszermunkára. 9 A fentebb ismertetett szankciók, a megtörés, megtorlás és a félelemkeltés említett eszközei az 1948–1952 közötti Jurcsek Béla (1893–1945) Az elemi iskola után Nagykárolyba járt középiskolába, majd gazdasági akadémiát végzett Debrecenben. Egész életében elsősorban mezőgazdasággal foglalkozott, s 1914-ben átvette a családi birtok irányítását. Az első világháború előtt és azt követően is több külföldi tanulmányúton járt, megfordult Németországban, Olaszországban és Ausztriában. A politikai életbe 1916-ban kapcsolódott be, amikor tagja lett Fejér vármegye törvényhatóságának. Ezután egyre több politikai szerepet vállalt. A trianoni békét követően megalakította a Revíziós Liga sárbogárdi csoportját, melynek elnökévé választották. Valamint ő vezette a Társadalmi Egyesületek Szövetségének helyi csoportját is. Rövidesen belépett a Nemzeti Egység Pártjába, s részt vett annak helyi szervezetének létrehozásában, ahol szintén elnökké választották. Ezen szerepvállalásai következtében az 1935-ös választásokon a sárbogárdi kerület jelöltjeként a nemzetgyűlésnek is tagja lett. Az 1939-es választások után pedig a Magyar Élet Pártjának színeiben folytatta képviselői tevékenységét. Elsősorban mezőgazdasági és szociálpolitikai kérdésekkel foglalkozott, valamint részt vett a zsidókérdés tanulmányozására kiküldött különbizottság munkájában is. 1940 nyarától mezőgazdasági termelési és értékesítési kormánybiztos, ezután 1942 és 1944 között közellátási államtitkár és egyúttal a Magyar Oltóanyagtermelő Intézet elnöke. Ezután nevezték ki földművelésügyi, miniszternek, mely tisztséget a Sztójay- és a Lakatos-kormány időszakában töltött be. Emellett ekkor először ideiglenes megbízott, tárca nélküli, majd a Szálasi-kormány időszakában már rendes közellátásügyi miniszter volt. Nevéhez kötődik az általa bevezetett és az ötvenes években is alkalmazott, szigorú beszolgáltatási rendszer, mely 1945 előtt a német hadicélokat szolgálta a lakosság ellátásának kárára. 1945-ben Ausztriában önkezével vetett véget életének a szovjet csapatok megérkezése előtt. 258 1944 1948 1946 1945 1949 1947 „Ma demokráciát, holnap szocializmust”
