Házi Balázs et al. (szerk.): „Ma demokráciát, holnap szocializmust”. A diktatúra kiépülése és működése 1944-1956 (Budapest, 2022)
Az 1947-es „kékcédulás” választások
attól, hogy igazolták-e őket. Az egyhelyben lakási cenzusként 1947. május 1-jét jelölték meg, mellyel kizárták a Felvidékről áttelepített magyarok tömegeit is. Kiesett a választójogból továbbá az is, aki a Magyar Közösségben tisztséget, vagy választmányi tagságot viselt vagy „aki a felszabadító hadsereg elől az ország területéről Németország vagy a németek által megszállott valamely más ország területére távozott, kivéve, ha az 1945. évi október hó 31. napja előtt visszatért”. 27 Míg az 1945-ös szabályozás következtében 150 ezer fő került ki a választói névjegyzékből, 1947-ben ez szám már több mint 700 ezer főre emelkedett, amellyel a Magyar Kommunista Párt elérte, hogy a korábban választásra jogosultak mintegy 10 százalékát távol tartsa a szavazóurnáktól. 28 Mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy ez a fajta adminisztratív „visszaélés” sokkal nagyobb mértékű volt számszerűleg, mint amelyet a választás napján az ún. kékcédulákkal elkövettek. Főként, ha hozzátesz szük, hogy nemcsak az aktív, de a passzív szavazójogot is korlátozták. Így nem indulhatott képviselőjelöltként az a személy, aki a Horthy-korszak kormánypártjainak, a Nemzeti Egység Pártjának, illetve a Magyar Élet Pártjának képviseletében országgyűlési tagja, képviselőjelöltje volt, de az sem, aki fasiszta irányú hírlapnak vagy folyóiratnak főszerkesztője, felelős szerkesztője, főmunkatársa, vagy kiadója volt. Ennek értelmében az ellenzék egyik legtekintélyesebb tagja, Sulyok Dezső is elvesztette választhatóságát, mivel a Nemzeti Egység Pártjának listáján jutott képviselőséghez 1935-ben. Ennek okán is nevezték az új szabályozást akkoriban „Lex Sulyok”-ként.29 Emellett nyilvánvalóan diszkrimi natív jellege volt annak a rendelkezésnek is, miszerint azok a pártok, amelyeknek az 1945-ben megtartott nemzetgyűlési választáson való részvételi jogát az Országos Nemzeti Bizottság megállapította, más teendőjük nem volt az induláshoz, csak az erre irányuló szándékukat, míg a többi szervezet hátrányból indult hiszen nem csak ajánlásokat kellett gyűjtenie, de az illetékes szerv jóváhagyását is meg kellett szereznie. A köztársasági elnök az új választójogi szabályozást követően, 1947. július 25-ei határozatával feloszlatta a nemzetgyűlést és az új országgyűlést szeptember 16-ára hívta össze, amelynek alapján Rajk László belügy miniszter augusztus 31-ére kitűzte a választásokat.30 Az Országos Nemzeti Bizottság döntésének értelmében az alábbi pártok szereztek jogosultságok az induláshoz: Magyar Kommunista Párt, Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt, Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Parasztpárt, Keresztény Női Tábor, Magyar Radikális Párt, Demokrata Néppárt, Magyar Függetlenségi Párt, Független Magyar Demokrata Párt, Polgári Demokrata Párt és Katolikus Néppárt. Bár adminisztratív akadályokat állítottak a Magyar Kommunista Párt, Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt, Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Parasztpárt koalícióján kívül eső pártok elé, hátráltatva a választásra való felkészülésüket, önmagában a kommunisták számára a minél inkább töredezett „polgári” oldal volt kívánatos, így néhány jelentéktelenebb szervezetet leszámítva valamennyi jelentkezőt nyilvántartásba vettek. 31 A Szociáldemokrata Párt már július közepén megalkotta választási programját, amelynek gazdaságpolitikai alapját a hároméves terv megvalósítása, a szövetkezetesítés, illetve a nagyipar államosítása képezte. A hároméves tervvel azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy az ipari termelés értéke megkétszereződjék és jelentősen meghaladja az utolsó békeév termelési értékét, amellyel biztosítható, hogy az életszínvonal mintegy 20 százalékkal túllépi a békebeli átlagszínvonalat. Ezen 145 1952 1950 1955 1953 1951 1956
