Házi Balázs et al. (szerk.): „Ma demokráciát, holnap szocializmust”. A diktatúra kiépülése és működése 1944-1956 (Budapest, 2022)
Erőltetett nehézipari fejlesztés, a Dunai Vasmű
meghatározását viszont a PB-re bízták. A beruházás első helyszíne Mohács volt, egy, a Nehézipari Minisztériumban valószínűleg az 1949-es év második negyedévében készült tervezet is erről tanúskodik, 7 sőt az 1949. október 25-én az MDP KV Államgazdasági Bizottsága ülésén az ötéves terv tárgyalása kapcsán is még Mohács szerepelt az építendő új vaskombinát telephelyeként. 8 A jugoszláv határ közelsége miatt ezt az elképzelést végül elvetették, így lett a nagyberuházás színhelye az északabbra fekvő Dunapentele. A hidegháborús fenyegetettség hatását jól jelzi a Dunai Vasmű telephelyének megváltoztatása is, de még inkább beszédesek azok a számadatok, amelyek a tervidőszak egyes éveiben az ipari beruházások mértékének emelkedését mutatják. Míg 1950-ben a tervezett 8 milliárd forintnyi beruházásból 3,82 milliárdot szántak az iparra (az összberuházás 48%-a), azon belül is 3,39 milliárdot a nehéziparra (az összberuházás 42,3%-a), addig 1952-ben ezeknek már több a dupláját. A több mint 17 milliárdos éves beruházásból ugyanis 7,5 milliárd forintnyit irányoztak elő a nehéziparra (43%), azon belül is főként a kiemelt létesítményekre, így csak az ekkorra már Sztálin Vasműre átnevezett komplexumra 965 milliót szántak. Az 1953-as évben még ezt is sikerült felülmúlni, hiszen ekkor már közel 10 milliárd jutott az ipari beruházásokra, amelynek majdnem egyharmadát az épülő szocialista városok és nagylétesítményeinek fejlesztésére fordították. Önmagában a Sztálin Vasműre és a munkásainak lakhelyet adó város építésére már 1552 millió forint esett. 9 Az előirányzatok jelentős emelésének oka az volt, hogy 1951. január 8-án Moszkvába rendelték a csatlós Vas (Weinberger) Zoltán (1903–1983) Politikus, író, polgármester. Kiskorú volt, amikor csatlako zott a magyarországi kommunista párthoz (1919) és harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében. Rövid ideig Csehszlovákiában élt, 1921-ben tért vissza Magyarországra, ahol illegális tevékenység miatt 10 év börtönbüntetésre ítélték, de fogolycsere keretében a Szovjetunióba emigrált (1922). A Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségének (KIMSZ) titkára (1925–) és a párt Központi Bizottságának tagja. 1925-ben visszatért Magyarországra, de 1926-ban ismét letartóztatták és elítélték, 1940-ben szabadult, ekkor Rákosival együtt a Szovjetunióba távozott. Belép a szovjet Vörös Hadseregbe (1942–), melynek keretében frontpropagandát folytatott és antifasiszta tanfolyamokat szervezett. Szovjet tisztként, 1944 őszén visszatér Magyarországra. részt vesz a nemzetgyűlés előkészítésében, a törvényhozás tagja (1944–1957), Budapest közellátási kormánybiztosa (1945), a főváros polgármestere (1945–), a Gazdasági Főtanács főtitkára (–1949), a Tervhivatal elnöke, az MDP PB póttagja (1948–1951), majd rendes tagja (1951–). Miután megfosztották tisztségeitől és önkritika gyakorlására kényszerítették 1953-ban, Nagy Imre vonalához csatlakozott: a komlói szénbányákat igazgatta (1954), a Minisztertanács Titkárságának vezetője (1954–1955). Az első Nagy Imre-kormány bukását követően a külkereskedelmi miniszter helyettese (1955–1956), a Szövetkezetek Országos Szövetségének elnöke (1956). A forradalom alatt a Közellátási Kormánybiztosság elnöke, majd közellátási kormánybiztos. 1956. november 4-én Nagy Imrével együtt a jugoszláv követségre menekült, ahonnan Romániába internálták. 1958-ban térhetett vissza Magyarországra, az Elnöki Tanács – több internált társával ellentétben – kegyelemben részesítette. 1957 után nem tért vissza a politikába, írással foglalkozott haláláig. 138 1944 1948 1946 1945 1949 1947 „Ma demokráciát, holnap szocializmust” 1947
