Házi Balázs et al. (szerk.): Változó idő, változó emlékezet. 1956 értékelésének átalakulása (Budapest, 2021)
1958. június 27. A Nagy Imre-per nemzetközi visszhangja
magyar kormány hivatalos közleményének tényeit igyekezett az aktuálisan létező hidegháborús szuperhatalmi szembenállás globális kereteiben elhelyezni. Kiválóan illusztrálja ezt, hogy a befolyásos amerikai lap, a New York Times 1958. június 17-én belgrádi forrásokat idézett, akik potenciálisan a kommunista pártokat „belülről véreztető koncepciós perek” újraindulásától tartottak a keleti blokkban, és a Nagy Imre és társai kivégzését az 1940-es évek végének sztálini tisztogatásaihoz hasonlították. A New York Times ugyanakkor John Foster Dulles amerikai külügyminisztert is idézte, aki szerint: „Úgy hiszem, ha a magyaroknak bármi köze is volt ehhez, csak végrehajtók voltak, a moszkvai kormány akaratának engedelmeskedve.” Dulles azt is hozzátette, hogy ezzel az aktussal Nyikita Hruscsov gyakorlatilag elveszítette azon hitelét, hogy ő maga nem azonos Lavrentyij Berijaval. Miközben egyértelmű, hogy Washingtonnak politikai érdekében állt, hogy a budapesti kivégzések árnyat vessenek Moszkvára, valójában az is kitűnik, s ez más forrásokból, illetve az aktuális magyar viszonylatú amerikai külpolitikából is egyértelműsíthető, hogy Kádár Jánosra ekkor még nem tekintettek szuverén vezetőként, csupán a Moszkva akaratát szolgai módon végrehajtó helytartónak tartották. Fontos kiemelni, hogy ennek antitéziseként, Nagy Imrét hajlamosak voltak olyan szuverenitással 87 1971 1967 1981 1972 1969 1983 Nagy Imre (1896–1958) 1914-ben felsőkereskedelmi iskolába iratkozott be, majd behívták katonának. 1916 júniusában a keleti frontra vezényelték, ahol hadifogságba esett. Szabadulását követően részt vett a polgárháborúban a Vörös Gárda oldalán, 1920-ban belépett a kommunista pártba. 1921 márciusában érkezett haza. A húszas évek közepén illegális kommunista tevékenység miatt letartóztatták, rendszeres rendőri felügyelet alatt állt. 1930-tól másfél évtizedet a Szovjetunióban töltött. 1938-ban a moszkvai Új Hang folyóirat szerkesztője és cikkírója, majd a második világháború alatt a moszkvai rádió magyar nyelvű adásainak szerkesztője, 1943-ban a moszkvai Kossuth Rádió főszerkesztője. 1944 novemberében a moszkovita kommunisták csoportjának tagjaként Szegedre érkezik, ahol megalapították az MKP Központi Vezetőségét, december 18-án az ideiglenes nemzetgyűlés képviselőjévé választották. Az ideiglenes kormány földművelésügyi minisztere, feladatai közé tartozott az 1945. évi földbirtokreform végrehajtása. Az 1945-ben belügyminiszter, majd az MKP Falusi Bizottságának vezetője, tagja a KV Titkárságának is. 1947–49 között az Országgyűlés elnöke. 1950. decembertől ismét kormánytag, előbb élelmezési, majd utóbb begyűjtési miniszter, 1952-től miniszterelnök-helyettes. A Sztálin halálát követő politikai fordulat következtében 1953 júniusától miniszterelnöki kinevezést kapott. 1955 decemberében kizárták a pártból, 1956. október 13-án vették vissza. 1956. október 23-án visszavették a párt vezető testületeibe is, elvállalta a miniszterelnöki pozíciót. A restriktív-megtorló intézkedések kezdeti támogatása után közeledést mutatott a forradalom egyes céljaihoz. Az október 30-án beolvasott rádiónyilatkozatban célul tűzte ki a többpártrendszer visszaállítását, majd november 1-jén és 3-án koalíciós kormányt alakított. November 1-jén bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépést és a semlegesség igényét. A második szovjet intervenció hírére rádiószózatot intézett a közvéleményhez, majd a jugoszláv nagykövetségre menekült, társaival november 22-én Snagovba deportálták. 1957 áprilisában letartóztatták, Budapestre szállítását követően politikai eljárás kezdődött ellene. 1958. június 15-én halálra ítélték, az ítéletet 16-án végrehajtották. A Budapesti Országos Börtön udvarán földelték el, 1961-ben szállították át maradványait a rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájába. Holttestét 1989-ben exhumálták, majd a Hősök terén június 16-án ünnepélyes keretek között újratemették.
