Házi Balázs et al. (szerk.): Változó idő, változó emlékezet. 1956 értékelésének átalakulása (Budapest, 2021)
1956. december 11. A megtorlás perei
1956. december 11. A megtorlás perei A szovjet csapatok bevonulásakor, 1956. november 4-én hangzott el először Kádár János ígérete, mely szerint: „A kormány nem tűri, hogy a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék azért, mert a legutóbbi idők cselekményeiben részt vettek.”1 A valóság azonban ennek az ellentéte volt, mert már a november 4-ei bevonulást követően megkezdődött a megtorlás a forradalomban részt vevők ellen. Mivel az új karhatalom még nem működött, az első letartóztatásokban kulcsszerepük volt a szovjeteknek. Tevékenységük eredményességét mutatta, hogy 1956. november 11-én Szerov már azt jelenthette, hogy: „november 10-éig 3.773 főt tartóztattunk le”.2 A megszállók saját hadifoglyaikként bántak az elfogott forradalmárokkal, közülük 860 főt a Szovjetunióba deportáltak, akiket hónapokig az ungvári és sztriji börtönökben tartottak fogva. A nemzetközi tiltakozás hatására azonban 1957. január 7-ig mindannyian hazatérhettek. 3 Kezdetben bizonyítékok híján még voltak, akiket kihallgatásuk után elengedtek, míg másokat „csak” közbiztonsági őrizetbe helyeztek, vagyis internáltak. Erre az 1956. évi 31. számú törvényerejű rendelet teremtette meg a jogi lehetőséget, mely 1956. december 13-án lépett hatályba.4 1957 februárjában újra megnyitotta kapuit a kistarcsai, majd helyette a tököli internálótábor, melyekben utóbbi 1960-as megszüntetéséig több mint 12 ezren fordultak meg. 5 A deportálások és internálások mellett a megtorlás első jogi lépéseként november 12-én kihirdették az 1956. évi 22. számú törvényrendeletet, mely a büntetőeljárás egyszerűsítéséről szólt, célja pedig a további fegyveres harcok felszámolása volt. A rendelet 1957. január 15-ig tette lehetővé, hogy tettenérés esetén az ügyész vádirat nélkül is bíróság elé állíthassa a vádlottakat. 6 Egy hónap múlva, december 11-én az 1956. évi 28. és 32. számú törvényerejű rendelettel állították fel a statáriális bíróságokat. Ezen gyorsított eljárás során ítéletet hozó katonai bíróságok 1957. november 3-áig működtek. Összesen 418, míg más adatok szerint 513 vádlott ellen indítottak pert, közülük 70 embert ítéltek halálra, amit 46 esetben végre is hajtottak. Működésükkel Kádárék meg voltak elégedve: „Az ügyek zömében kemény, a rögtönítélő bíráskodás céljának megfelelően elsősorban az elrettentést szem előtt tartó ítéletet hoztak.” 7 Létrehozásukra azért volt szükség, mert kezdetben a bíróságokon dolgozók véleménye is megoszlott abban, hogy ellenforradalom vagy forradalom zajlott-e, s nem minden ügyész és bíró volt hajlandó részt venni a megtorlásban. Az ítélkezés irányítása és gyorsítása érdekében további rendeletek születtek. Az 1957. évi 4. törvényrendelettel a megyei és városi polgári bíróságokon is lehetővé tették a gyorsított eljárás lefolytatását, majd az 1957. évi 25. törvényrendelettel április 6-án felállították a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát, míg az 1957. évi 34. törvényrendelettel július 3-án a megyei népbírósági tanácsokat.8 A letartóztatások mindeközben immár a magyar hatóságok által folytatódtak, 1957. május 1-jéig 33.704 főt vettek őrizetbe. 9 54 1956 1963 1958 1957 1966 1959 Változó idő, változó emlékezet 1956
