Házi Balázs et al. (szerk.): Változó idő, változó emlékezet. 1956 értékelésének átalakulása (Budapest, 2021)
1956. november 10. „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország”. Camus és a nemzetközi szolidaritás hangjai
1956. november 10. „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország” Camus és a nemzetközi szolidaritás hangjai „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam már most alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol nem áruljuk el, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.” 1 A 20. század egyik legjelentősebb írója és filozófusa, Albert Camus írt így 1957 októberében a magyar forradalomról és szabadságharcról A magyarok vére című munkájában. Az 1956. október 23-án kitört forradalom valóban felénk fordította a világ érdeklődését, legtöbb esetben szimpátiáját és elismerését. Így például Albert Camus-ét is, akivel kapcsolatban mindenképpen el kell mondani, hogy a fent idézett művén kívül is a leghatározottabban, minden fórumon kiállt „a magyar ügy” mellett. „Mi a felkelés? A nép fegyverben. Mi a nép? A nemzetnek az a része, mely soha nem fog térdet hajtani.” Ezeket a sorokat még 1944-ben írta, amelyek jelzik, tudta, a szabadságnak milyen nagy ára van. Alapvetően baloldali gondolkodású emberként ezért is lehetett az, hogy legtöbb értelmiségi kortársát meghaladó módon reagált a magyar felkelésre. 2 A magyar forradalom híre, majd a magyar szabadságharcosok küzdelme szinte az egész világot megmozgatta. Nyilvánvalóan nagyon fontos volt, hogy a vezető értelmiségiek hogyan szólalnak meg az egyes országokban, ugyanis jelentős hatásuk volt a közvélemény alakítására. Nem véletlen, hogy 1956. november 8-án, néhány nappal azután, hogy a szovjet csapatok megindultak Budapest ellen, a magyar írók rádión fordultak a világ írástudóihoz: „A világ minden költőjéhez, írójához, tudósához! A magyar írók hozzátok fordulnak. Hallgassátok meg felhívásunkat. A barikádokon harcolunk hazánk szabadságáért, Európa szabadságáért, az emberi méltóságért. Meg fogunk halni. De áldozatunk ne legyen hiábavaló! A végső órán, a felkoncolt nemzet nevében hozzátok fordulunk... Cselekedjetek!”3 A reakciókat tekintve legaktívabban Camus lépett fel. Aláírásra szólította fel az írókat, hogy ezáltal bizonyítsák, „túl a diktatúrák függönyén, a baloldal hagyományos eszméinek és mozgalmainak minden kudarca ellenére, igenis létezik még a valódi Európa, melyet az igazság és a szabadság eszméje egyesít minden zsarnoksággal szemben. A magyar felkelők most tömegével halnak meg ezért az Európáért. Hogy áldozatuk ne legyen hiábavaló, nekünk, akiknek még megadatik a szabad szólás joga, tanúskodnunk kell hűségünkről és hitünkről és minél messzebb eljuttatnunk Budapest felhívását.” 4 A Franc-Tireur november 12-én közölte a Camus felhí vásához csatlakozók névsorát: René Char, Pierre Emmanuel, Jules Roy, Manès Sperber, Guido Piovene, 34 1956 1963 1958 1957 1966 1959 Változó idő, változó emlékezet 1956
