Házi Balázs et al. (szerk.): Változó idő, változó emlékezet. 1956 értékelésének átalakulása (Budapest, 2021)
1956. november 4. Deportálás, internálás – a megtorlás kezdeti formái
az őrizetesek életkörülményeit is meghatározta, egyebek mellett azt is, hogy „a közbiztonsági őrizetbe helyezett személy havonta legalább egyszer beszélgetési engedélyt, csomagot, levelet kaphat, illetve levelet írhat. [...] A közbiztonsági őrizetbe helyezett munkára alkalmazható.” 11 Az internálás végrehajtásának egyéb részleteit a legfőbb ügyész és az Országos Rendőr-főkapitányság vezetőjének 1957. január 16-ai 8-20/1957. számú utasítása pontosította, mely azt is kimondta, hogy „az ügyész által jóváhagyott határozat kihirdetése után haladéktalanul intézkedni kell az őrizetbe helyezett személynek a közbiztonsági őrizetet végrehajtó országos parancsnoksághoz (a továbbiakban Országos Parancsnokság, Kistarcsa) történő szállítása iránt”.12 Így tehát az a kérdés is eldőlt, hogy hol lesz az új internálótábor. Az utasítás értelmében az 1953 őszén bezárt kistarcsai tábort jelölték ki. A tábor hivatalosan 1957. február 25-én nyitotta meg kapuit, márciusban már 3433 főt őriztek a falakon belül.13 A deportálásokkal ellentétben az internálások tényét a kormányzat nem akarta titokban tartani, az erről szóló rendelet kivonata több újságban megjelent,14 valamint a volt „ellenforradalmárok” elfo gásáról és internálásáról is írtak a lapok. 15 Az internáltak életét szabályozó következő rendelet az 1957. évi 41. számú volt, mely 1957. július 14-én lépett hatályba, és nagyon jelentős módosításokat tartalmazott az internáltak szabadon bocsátását illetően. Ebben kimondták azt, hogy „a közbiztonsági őrizet tartama 6 hónap, melyet a Belügyminisztérium a legfőbb ügyész jóváhagyásával meghosszabbíthat”. 16 Ez a rendelet a már korábban is rögzített maximális hat hónap helyett akár évekig tartó internálást is lehetővé tett, hiszen nem szabályozták azt, hogy hányszor hosszabbítható meg az intézkedés vagy mi lehet annak maximális időtartama. Közben egyre nőtt az internáltak száma a kistarcsai táborban, 1957 áprilisában már 8000 fő körül járt, s elviselhetetlen, az ötvenes évek elejét idéző zsúfoltság alakult ki. Ezért lépéseket tettek annak érdekében, hogy ezt az állapotot megszüntessék. A belügyminiszter utasítása alapján a Honvédelmi Minisztérium átadta a tököli Szondy György laktanyát, s ennek épületeiben létesítették az új internálótábort, ami 1957 áprilisa után nyitotta meg kapuit.17 Ezután jelentősen csökkent a Kistarcsán őrzött internáltak száma, júniusban már csak 1400, míg novemberben 991 fő volt a táborban. Az év végén be is zárták a kistarcsai tábort, mert 1957. december 1-jei határidővel összevonták a tökölivel, és az új szerv neve Közbiztonsági Őrizetet Végrehajtó Országos Parancsnokság Tököl lett. 18 Az 1957-ben nyitott tököli tábor még három évig működött. Az internálások harmadik korszakának végét az 1960-as év jelentette, amikor a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1960. évi 10. számú törvényerejű rendeletével megszüntették az internálás intézményét. „Állami és társadalmi rendünk további megerősödése lehetővé teszi, hogy a Népköztársaság Elnöki Tanácsa felszabadulásunk 15. évfordulója alkalmából részleges közkegyelmet gyakoroljon. Nincs szükség az ellenforradalmat követően átmenetileg bevezetett közbiztonsági őrizet intézményének további fenntartására sem. [...] A közbiztonsági őrizet intézménye megszűnik.”19 A rendeletet 1960. június 30-ig Biszku Béla belügyminiszternek kellett végrehaj tatnia. 818-an20 szabadultak, s ezzel kiürült az utolsó ként fennálló tököli tábor, így megszűnt az internálás lehetősége Magyarországon. A megtorlások során alkalmazott két intézkedés időtartamában, az érintettek számában és a végrehajtók tekintetében is jelentősen eltért egymástól, mivel a 26 1956 1963 1958 1957 1966 1959 Változó idő, változó emlékezet 1956
