Házi Balázs et al. (szerk.): Változó idő, változó emlékezet. 1956 értékelésének átalakulása (Budapest, 2021)
2006. október 23. „Vaskefe” – Az ötvenedik évfordulón felavatott emlékmű
Unióhoz való csatlakozás kapcsán állították fel a funkcióját és megvalósítását tekintve szintén sokat vitatott Időkereket. A „Vaskefe” felállítása ötvenhat 50 éves évfordulójára valósult meg a fentebb leírt módon. 14 Az emlékmű felállításának körülményei és a mai napig való fennállása számos vitát eredményez úgy a publikus térben, folyóiratok hasábjain és a Parlamentben egyaránt. Wittner Mária országgyűlési képviselő, a Corvin közi Bajtársi Közösség kuratóriumi elnöke a közösség 2010-es októberi rendezvényén fogalmazta meg az emlékművel kapcsolatos célkitűzéseit és gondolatait: „A jelenlegi emlékmű csúf arculcsapása a forradalomnak és mártírjainak. Sokkal inkább emlékeztet a november 4. utáni lerohanásra és a véres megtorlásra.” Ugyanekkor Trencsényi László közölte: „tudjuk, hogy a kormány és a főváros is nehéz anyagi helyzetben van, ezért minden segítségünket felajánljuk. Viselnénk a lebontás költségeit is, ehhez kérjük a városvezetés engedélyét.”15 2011-ben ez nem valósult meg és az évtized során később is számos alkalommal felmerült a nemzeti-konzervatív politikai oldalon az emlékmű eltávolítása,16 ugyanakkor ezt a kormányzat és egyik városvezetés sem támogatta mindezidáig. Még az elmúlt évek során számos vitát kiváltó Múzeumi Negyed kialakítása kapcsán sem realizálódott az emlékmű elbontása. 17 Novák Előd országgyűlési képviselő parlamenti beszédében az alábbiakban foglalta össze problémáit az emlékművel kapcsolatban. Az alábbi beszédrészletből átszüremkednek a 2000-es évek első két évtizedének emlékezetpolitikai csomópontjai és vitatott kérdései, természetesen egy bizonyos szemszögből nézve, tehát azok interpretációként értelmezendők: „[...] De a 2006-os felkelés utáni tizedik évben, az ’56-os forradalom 60. évfordulójának emlékévében fel kell hívjam a figyelmet egy gyalázatos emlékműre is, és ezúttal még csak nem is a Szabadság téri kommunista önkényuralmi obeliszkre gondolok, hanem Wittner Mária (1937–) Édesapját nem ismerte, 1948-ig egy karmelita kolostorban nevelkedett. Ezt követően rövid ideig visszakerült anyja gondozásába, majd az Üllői úti gyermekotthonba. A gimnáziumi tanulmányait két év után félbehagyta, s gépírónőként dolgozott. Fia 1954-es megszületését követően Debrecenben vállalt alkalmi munkát, majd visszatért egy budapesti albérletbe. 1956. október 23-án a Rádió ostromakor csatlakozott a fővárosi felkelőkhöz, a VIII. és IX. kerületi felkelőközpontokban (Tűzoltó utca, Corvin köz, Vajdahunyad tér) főként a sebesültek gondozásában vett részt, fegyverutánpótlásban segédkezett. November 4-én egy repeszgránát okozta sérülés miatt kórházba került. November 9-én az emigráció mellett döntött, egy csoporttal Székesfehérvárnál tartóztatták le, Budapestre vitték kihallgatásra. Miután elengedték, második távozási kísérlete már sikerrel járt, de rövid idő múlva önszántából – nem félve a közelgő retorziótól – visszatért Ausztriából. Letartóztatása előtt a Képzőművészeti Főiskolán modell lett, majd egy hőpalackgyártó üzemben dolgozott. 1957 nyarán letartóztatták, az elsőfokú bíróság halálra, majd a másodfokú életfogytiglani börtönre ítélte. 1970-ben szabadult, varrónőként és takarítóként helyezkedett el, hosszú időn át Szolnokon és Gödön élt. 1980-tól nyugdíjas. 1990-től a Politikai Foglyok Országos Szövetségének kegyeleti és szociális ügyekért felelős elnökhelyettese. 1993 után a Szabadságharcosokért Alapítvány Lakásfelmérő Bizottságának elnöke. 2006–2014 között két cikluson át a Fidesz-KDNP országos listáján országgyűlési képviselői mandátumhoz jutott. Az 1956-os Emlékbizottság védnöke. 253 1993 1990 2006 1996 1992 2012 2006
