Házi Balázs et al. (szerk.): Változó idő, változó emlékezet. 1956 értékelésének átalakulása (Budapest, 2021)
1989. október 20. A semmisségi törvények
áldozatok megkövetése is: „Mindezekért az Országgyűlés megköveti a nemzetet, és fejet hajt a törvénysértések valamennyi áldozata előtt.”17 Majd a harmadikban is határozottan kimondták az egykori eljárások elítélését: „Az Országgyűlés elítéli ezt a joggyakorlatot és erkölcsi elégtételt kíván adni mindazoknak, akiket az sújtott.” 18 Továbbá az internáltakról és kitelepítettekről elfogadott két 1989-es országgyűlési határozat szövegébe az arra való garancia vállalása is belekerült, hogy még egyszer ne történhessen ilyen. „Az Országgyűlés [...] elkötelezi magát olyan garanciák megteremtésére, amelyek hasonló gyakorlat elkövetését megakadályozzák.” 19 A semmisség törvényi kimondása és a bocsánatkérés gesztusa mellett az is a kérdéskörhöz kapcsolódott, hogy a szabadon választott, első parlament 1990. május 2-án törvényt fogadott el 1956-ról. 20 Továbbá az egykori áldozatoknak – s ide már nemcsak a halál vagy börtönbüntetésre ítéltek tartoztak, hanem azok is, akiktől házukat, műhelyüket, boltjukat, földjeiket, egyéb vagyontárgyaikat vették el – anyagi jóvátétel is járt. A károk jóvátételére is többféle megoldás lett volna lehetséges: vagy a teljes, egykor elvett vagyon értékének megtérítése, vagyis kártalanítás, vagy a vagyon egy részének visszaadása, vagyis kárpótlás. Az, hogy a két lehetőség közül melyik fog megvalósulni már az első semmiségi törvény tárgyalásakor elhangzott, miszerint nem lesz kártalanítás, csak kárpótlás.21 Mindezt azzal indokolták, hogy: „Nyilvánvaló ugyanis, hogy az indokolt mértékű kárpótlás ez idő szerint méltánytalan terhet róna a most élő nemzedékre. Mert ennek terheit végül is a lakosságnak kellene viselnie.”22 Mindez azonban hamis állítás volt, mivel 1989-ben az állami vagyont 2–3 ezer milliárd forintra becsülték, s ennek végül csak 10%-át fordították kárpótlásra. 23 Az első ezzel kapcsolatos, 1991. évi XXV. törvény, amely a tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról szólt. A törvény mindkét diktatúra károsultjaira vonatkozott, mivel 1939. május 1-jét jelölte meg kezdőpontként. Ezt követően több mint 800 ezer érintett jelentkezett, akik az 1991-ben felállított és 1997-ig működő Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatalhoz nyújthatták be igényüket. Az anyagi kárpótlással kapcsolatban még további nyolc törvényt fogadtak el. Köztük az 1992. évi XXIV., XXXI. és XXXII. törvényt, a nemzeti gondozásról szóló 1992. évi LII. törvényt, az 1994.évi XII. törvényt, a hadiözvegyekről és hadiárvákról szóló 1994. évi XLV. törvényt, az 1997.évi XXIX. törvényt és végül a 2006. évi XLVII. törvényt. A vagyoni kárpótlás azonban végül az egykori áldozatok kárára valósult meg, mivel a kárpótlás elfogadásával az érintettek lemondtak a teljes kártérítés jogalapjáról. 24 Bár négy törvényt és két országgyűlési határozatot hoztak az igazságtétel jogi rendezésére, valamint kilenc törvényt a kárpótlásról, a tettesek felelősségre vonására évekig nem volt lehetőség. 1989 őszén az Országgyűlés elfogadta azt a tételt, hogy: „A múltért és elődei intézkedéseiért azonban ez a kormány nem vállalhat felelősséget.”25 Továbbá a második semmisségi törvény preambulumában kimondták, hogy: „a bűnöket a sztálinista államhatalom követte el.” 26 A valódi felelősségre vonás lehetőségét évekig az elévülés jogi értelmezése akadályozta. A parlamentben Zétényi Zsolt és Takács Péter nyújtott be az elévülhetetlenségről szóló törvényjavaslatot, amit az országgyűlés elfogadott, viszont az Alkotmánybíróság megsemmisített, így az ügy megoldása évekig húzódott. Végül a nemzetközi jog segítségével sikerült áthidalni a kérdést, mivel ott az emberiesség elleni bűntettek nem évülhetnek el.27 Közben 1993 210 1984 1988 1986 1985 1989 1987 Változó idő, változó emlékezet 1989
