Házi Balázs et al. (szerk.): Változó idő, változó emlékezet. 1956 értékelésének átalakulása (Budapest, 2021)
1987. Megjelenik Rainer M. János dolgozata a megtorlás áldozatairól
előtt még megbeszéltük, hogy nem a saját nevemen, hanem álnéven közöljük a tanulmányt.” 2 Így tehát a Fényes Elek álnév, melyet Kenedi János javasolt a modern magyar statisztika atyja után, egyben beszélőnév is volt, jelezve Rainer forrásanyagát. Nem megkérdőjelezve a Rainer által megfogalmazott „véletlen” narratíváját (melynek ha akarjuk, ha nem, igenis történelemformáló ereje van, olykor globális szinten is) kijelenthető, hogy a fiatal történészben ott volt az érdemi munka iránti vágy és igény, a szorgalom, valamint a fogékonyság a téma iránt, melyek nélkül a statisztikai adatlapok meglehetősen száraz, ömlesztett anyagot jelentettek volna. Az Adatok az 1956-os forra dalmat követő megtorláshozban a szerző maga végül 12 táblázatot közölt, egyszerre magyarázva és elemezve. Ezek tényadatait az adta, hogy – mint az számára hamar kiderült – a Hatályos anyagi büntetőjogi szabályok hivatalos összeállítása (BHÖ) a bűncselekményeket hét nagy csoportba rendezve rögzítette (a népköztársaság elleni bűntettektől a polgárok javai elleni bűntettekig), és a Statisztikai Évkönyv Igazságszolgáltatás című fejeze teinek alapját a BHÖ fejezetbeosztásán alapuló igazságügyi adatszolgáltatás képezi. Legfontosabb következtetését tekintve Rainer M. János az általa fellelt adatok módszeres összevetésével, korrigálásával és a kapcsolt (kényszerű) becslésekkel arra jutott, hogy Gosztonyi Péter 1956. A magyar forradalom története című, 1981-ben Münchenben megjelent könyvének 453 fős adatával ellentétben a megtorlás során kivégzettek valós száma inkább 260 körül lehetett. A szerzőt idézve: „Az előzőekhez képest az eltérés nem nagy, mégis jelentősnek mondható. Bizonyos magyarázatok lehetségesek erre is: kiindulópontjaink között ezúttal is hivatalos adatok szerepeltek, amelyek nem biztos, hogy megfelelnek a valóságnak. A visszaemlékezések és saját gyűjtés alapján összeállított 260 fő körüli lista hitelesnek tűnik, de teljessége bizonyára megkérdőjelezhető még vizsgálati körén (Budapesten kivégzettek) belül is. Nem lehet kizárni, hogy a harcok során rövid úton kivégeztek elfogott felkelőket a szovjetek vagy a magyar karhatalmisták, erről több visszaemlékezés is beszámol, bár hitelüket megállapítani nem könnyű. Elképzelhető, hogy ezeket a harci cselekmények áldozatai között tüntették fel a statisztikákban, ha egyáltalán regisztrálták őket valahol. Amíg azonban újabb alátámasztott adatok és becslések nem mutatják ki az ellenkezőjét, a fentebb kiemelt számot tartjuk elfogadhatónak.” „A diktatúrát nem a levágott fejek számában kell mérni” jegyében azt is rögzíti, hogy „Amely egyébként még így is rettenetesen magas szám. Egyáltalán a halálbüntetés, s a politikai perben kimondott különösen, elfogadhatatlan. Egyetlen ember, egy tucat vagy több száz kivégzése egyaránt borzalmat ébreszt, legyen az törvényes miniszterelnök vagy éppen csak nagykorúvá lett felkelő. Tizenhatezer ember elítélése, több száz kivégzése, tízezrek egyéb formában való szankcionálása úgy következett be, hogy a kormány büntetlenséget ígért az ’eseményekben’ résztvevőknek.” 3 Rainer tanulmányának hazai megjelenésétől datálhatjuk az ’56 utáni megtorlás tudományos igényű feldolgozásának kezdetét, illetve az ezzel kapcsolatos szakami vita beindulását, mely utóbbi elválaszthatatlan a rendszerváltás politikai folyamatától éppúgy, mint az utána bekövetkezett belpolitikai polarizációtól. 1956 65. évfordulóján, 35 esztendővel Rainer 1986 áprilisára elkészült írása után máig nincs egyetlen és közös „szám”, melyben a történész szakma tökéletesen egyetértene. Horváth Miklós, Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor nyomán e szócikk szerzője azt rögzítené, hogy mai legjobb tudásunk szerint 1956. október 23. 187 1993 1990 2006 1996 1992 2012
