Házi Balázs et al. (szerk.): Változó idő, változó emlékezet. 1956 értékelésének átalakulása (Budapest, 2021)
1986. június A Tiszatáj-ügy
1986. június A Tiszatáj-ügy A kommunista állampárt állambiztonságának figyelő tekintetétől kísérve megjelenő szegedi Tiszatáj 1986. júniusi számában közölte Nagy Gáspár A fiú naplójából című versét, melynek első sorai („... és a csillagos estben ott susog immár harminc/ évgyűrűjével a drága júdásfa”) metaforájával bibliai értelemben vett árulónak nevezte az 1956-os forradalom és szabadságharc szovjet eltiprásával párhuzamosan hatalomra emelt magyar főtitkárt, Kádár Jánost. Kádár személyének szimbólumként való támadásánál aligha lehetett volna egyértelműbben magát a három évtizede fennálló rendszert támadni és tagadni. Az év folyamán azután egyre dagadó Tiszatáj -ügy az 1980-as évek legsúlyosabb kultúrpolitikai represszióját indította el: a lapot majd háromnegyed éves szilenciumra, szerkesztőit pedig pártfegyelmivel távozásra kényszerítették. Mindez cezúrát jelentett a korábbiakhoz képest, s az Írószövetség 1986. november 29–30-i közgyűlésén – tehát egy legális intézmény legális fórumán – az ellenzékként illegalitásban létező magyar irodalmi elit jelentős része nyíltan szembefordult a hatalommal. Alig másfél évvel a magyar kultúrpápa, Aczél György leváltása, s az általa kialakított „kegyrendszer” bukása után a „szemérmes behódolás”-ként is leírható modus vivendi véget ért, s az ellenőrzött illegalitás a pártvezetés szempontjából hirtelen és veszélyesen közel került az ellenőriz(het) etlen legalitássá váláshoz. A Tiszatáj hosszú idő óta tudatosan felvállalta az MSZMP direkt ideológiai irányvonalától és beszédmódjától eltérő gondolatok és koncepciók közlését – had’ utaljak itt példaként az internacionalizmus vörös színbe bújtatott nemzetek felettisége ellenében megfogalmazott egyszerre nemzeti, illetve regionális tudatot megfogalmazó két írásra, Für Lajos 1973-as tanulmányára, a Hazánk Kelet-Európa címűre, illetve Illyés Gyula, Elpuskázott tartomány című esszéjére – ám a rendszer fenntartói szemében a folyóirat ezúttal túl messzire ment. A szegedi irodalmi lap ügye valójában az 1986 második felére a társadalmi össztudat felszínhez egyre közelítő politikai diskurzus, s az azzal egyre intenzívebbé váló konfrontáció kivetülése volt. Ez minden érintett fél számára világosan látszott. Maga Kádár János az Írószövetség közgyűlésével gyakorlatilag párhuzamosan zajló központi bizottsági ülésen világos szövegkörnyezetben helyzete el a Tiszatáj ügyében megnyilvánuló komplex problémát: „Ha az, ami 1956-ban történt, dicsőséges nemzeti forradalom volt, akkor minden erő, ami avval szembeszállt, ellenforradalmi erő volt. Ez a dolgok logikája. Akkor az MSZMP egy ellenforradalmi párt. Nem tudom, meddig kell magyarázni, és kiknek, hogy megértsék, hogy miről van szó. Evvel nem lehet játszani. [...] Ugyanakkor folyik itt egy szívós küzdelem bizonyos ellenzéki platform intézményesítésére, legalizálására. Jelenleg bizonyos körökben nagy a felháborodás a Tiszatáj c. lap megjelenésének szüneteltetése miatt. [...] Engem éppen az bánt, hogy a költség a miénk volt, és nem általában, de esetenként a lapot felhasználhatták, mint legalizált bázist, és onnan kellemetlenkedtek a kormánynak és a népi hatalomnak. Nem akarom részletezni, de azt nem engedhetjük meg, hogy a Magyar Népköztársaságban 160 1984 1988 1986 1985 1989 1987 Változó idő, változó emlékezet 1986
