Házi Balázs et al. (szerk.): Változó idő, változó emlékezet. 1956 értékelésének átalakulása (Budapest, 2021)
1966. október 23. A forradalom tizedik évfordulója és a hatalom
1966. október 23. A forradalom tizedik évfordulója és a hatalom A forradalom leverését követő hónapok kritikusak voltak a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) számára: 1956–57 fordulója idején a párt szűk mezsgyére szorulva igyekezett kialakítani viszonyát a forradalomhoz.1 1966-ban már más jellegű kihívást jelentett 1956. Ekkorra már a konszolidáció végbement, és az MSZMP kiforrott koncepcióval rendelkezett 1956-tal kapcsolatban, amelyet a társadalom kisebb része elfogadott, a túlnyomó többsége pedig belenyugodott. A feladatot most a kierőszakolt 1956-kép megszilárdítása és pozitív üzenetté formálása jelentette. A kommunista diktatúra természetrajzához hozzá tartozott az anyagi világ uralma mellett a gondolatok feletti uralom igénye is. Ehhez a forradalom leverését követően előbb az események értelmezésének harcát kellett megnyerni, majd az arról folyó diskurzust uniformizálni, végül a forrásokhoz való hozzáférés és a kimondhatóság korlátozásával a szabad gondolkodást ellehetetleníteni. A társadalmi kisebbséget képviselő, de a hatalmi többséget birtokló MSZMP által létrehozott hamis 1956-kép tartósságát mi sem mutatja jobban, hogy annak revíziójára csak három évtized múltán, a történelmi albizottság munkája nyomán Pozsgay Imre államminiszter által megtett politikai értékeléssel került sor. 2 Az évfordulós felkészülés már az év elején megkezdődött. A Politikai Bizottság 1966. február elsején tárgyalt a „belső ellenséges erők” ügyéről. A Belügyminisztérium által a Politikai Bizottság részére készült, a „belső ellenséges erők” tevékenységéről és elhelyezkedéséről írt jelentés szerint az elmúlt két évben a belső ellenséges tevékenység fokozódott, és a legnagyobb aktivitást a kulturális, valamint ideológiai területeken mutatta. Ezen csoporton belül a jelentés az írókat, művészeket, a tudományos területen dolgozókat, és a tanárokat emelte ki, mint olyan elemeket, akik tevékenységük során potenciálisan az egész országra hatást gyakorolhatnak. Céljuk az ellenforradalom újraértékelése és olyan pozíciók megszerzése, amelyből kritikájuk erősebb és eredményesebb lehet. A dokumentum kitér a nyugati emigrációval kapcsolatot tartó értelmiségiekre, név szerint is említve mások mellett Illyés Gyulát és Weöres Sándort. A jelentés nyomán készült határozati javaslat erőteljesebb fellépést sürgetett a kulturális, ideológiai és művészeti területeken, valamint a sajtómunkások körében megnyilvánuló ellenséges nézetekkel szemben. A vita során többen, Nyers Rezső, Nemes Dezső, Szirmai István is kifogásolták, hogy a jelentés túlságosan is egysíkúan közelíti meg a problémát, túlzó következtetéseket levonva. A vitát lezáró Kádár János a belügyi munka sajátosságaira és az ott felhalmozott speciális tapasztalatokra hivatkozva javasolta a jelentés elfogadását. 3 A párt az évforduló nemzetközi megjelenítésére is fokozott figyelmet fordított. A Politikai Bizottság számára készített, a nyugati propaganda ellensúlyozására javaslatot tevő dokumentum összetett kérdésként kezelte a problémát. A dokumentum jelentőségét az adja, hogy az ott lefektetett elvek jelentették az év második felében az 1956-os emlékezetpolitikai stratégia alapjait. A stratégia, amely vegyesen tartalmazott 107 1971 1967 1981 1972 1969 1983
