Nagymihály Zoltán (szerk.): A történelem útján. Ünnepi tanulmányok Bíró Zoltán 75. születésnapjára (Lakitelek, 2020)
"A sereglés centrumában" Történetek Bíró Zoltánról - Domonkos László: Elnök
A történelem útján viszonylatát - „elnök úr, cigizni indult M. Kiss tanár úrral?", „elnök úr, iszol egy pohár bort?" - ilyesmik. Jócskán. Mintha Móricz Zsigmond meg Bálint Sándor varázslatos szegedi kettőse támadna föl kedélyesen valamikor 1940-41-ből, midőn a Rózsa Sándorra készülvén, Zsiga bátyánk feledhetetlen heteket-hónapokat tölt Alsóvároson, és bár a szegedi nyelvjárással nem tud megbirkózni (a regény vonatkozó, nagy gikszerei kivételesen nem a hírhedetté gúnyolt tévéfilm-változat pestiesch készítőinek hibái!) - viszont kettejük népi „elnök-tanácsadó” duója számomra megidézi azokat a nyári délutánokat, amikor azon az erzsébetvárosi teraszon a rendszerváltozás homályban maradt nem egy és nem két, minden kriminél izgalmasabb részletét taglalta Bíró Zoltán, Soros Györgytől Csurka Istvánig, Antall Józseftől Csoóri Sándorig és tovább, tovább... O, az emlék hogy szíven ver, írja Egar Allan Poe A hollóban. Igen: valamikor ’88 őszén, valamelyik MDF-gyűlésen a szegedi bölcsészkar Auditorium Maximumában. Az elnökség tagjaként én is „odakint” az asztalnál. Mellettem ül, azután feláll, talán kérdésre válaszol, talán nem, de hallom a mondatokat: „... mi 1956-ot népfelkelésnek és forradalomnak tekintjük. Népünk szabadságharca..Nemsokára október 23-a lesz ebben a varázs-88-as évben, népligeti csoda-tavasz, a Hősök terére érkezett Erdély meg Lakitelek után (hosszú hónapokkal viszont Pozsgay Imre 1989. január 28-ai bejelentése előtt). És ez a törékeny, alacsony kis ember itt mellettem most ezt mondja. Itt, ebben a teremben, ahol öt álló éven át annyi, de annyi előadáson ültem és jegyzeteltem, ahol barnaszemű lányokkal leveleztem, és ahol ifjonti nagy barátommal kuncogtam, a furcsa, lépcsős óriás-teremben, ahol ásítoztam, és ahol sóvárogva vártam, hogy végre - délután kettőkor! - ebédelni mehessek, ahol unatkoztam és okultam, és ahol most, lám, kihúzom magam, és úgy érzem, eljött, bekövetkezett az idők teljessége, csak azt ne lássák ott fenn a padsorokban, hogy holmi szivárványszínű ködök takarják elé egy időre megint a szemközt ülőket, s hogy zsebkendőt elővenni meg szipogni éppúgy szégyellek, mint tavasszal Budapesten, ott a Népligetben, a Jurta Színházban. „Mi 1956-ot...” Igen, mondta, kimondta, amiben 1969 óta nevelkedtem, és ami éltetett és éltet, aminek igézetében létezem, amire Fejér Dénes egész életet meghatározóan megtanított, amiről annyit beszélt, és ami most, lám, a másodperc tört része alatt szétrúgta a Thomas Mann Doktor Faustusából pedagogikus célzattal felolvasott-tanácsolt mondat-bilincset: „ha hogy tunnál valamit: hallgass!". „.. forradalomnak", igen, annak tekintjük, annak tartjuk, és „népünk szabadságharca" - és én most itt ülhetek, itt kinn az audmax 48
