Nagymihály Zoltán (szerk.): A történelem útján. Ünnepi tanulmányok Bíró Zoltán 75. születésnapjára (Lakitelek, 2020)
"A ma realitása" Történetek napjainkból - Halmy Kund: A magyar biztonságpolitika mozgástere az ezredforduló táján
A történelem útján nem sikerült a tervbe vett 80 százalékos adósságelengedést elérnie, az adósság felét azonban valóban leírták. Ezt követően Lengyelországnak a magánhitelezőket tömörítő Londoni Klubbal is sikerült megállapodnia, és a feléjük fennálló mintegy 17 milliárd dolláros adósságuk felétől is megszabadultak. A felhalmozódott külső adósságteher Magyarországra is hatalmas súlyként nehezedett. Ekkor az adósságkönnyítés különböző formáinak lehetőségét, illetve szükségességét a politikai színskála széles palettáján felvetették. (...) Az adósságkönnyítés kérése ellen mindenekelőtt a Nemzeti Bank vezetői és más pénzügyi szakértők érveltek, mert megítélésük szerint az átütemezési megállapodás létrejöttéig, ami két-három esztendőt is igénybe vehet, az átütemezést kérő országban jelentős GDP-veszteség következik be, és az addig kivívott exportpiaci részesedések is összezsugorodnak. Az átütemező országok hitelkockázata rendkívüli mértékben megnő, és csaknem teljesen megszűnik a tőkebeáramlás. Az adósság-átütemezés különben is csak a törlesztések esedékességét halasztja el, a lejárt hitelek utáni megnövekedett volumenű - többnyire szigorú szankciókhoz kötött - kamatfizetési kötelezettség változatlanul terheli a folyó fizetési mérleget. A Nemzeti Bank akkori vezetője, Surányi György kijelentette, hogy: »Számunkra a lengyel út semmiképpen sem követhető.« (.Magyar Nemzet, 1991. március 21.) A miniszterelnök, Antall József a bankárok érvelését fogadta el. Későbbi, a Világbanktól szerzett értesüléseim szerint a rendszerváltás kezdetén az adósságkönnyítés Magyarország számára reális lehetőség lett volna. (A Világbank magyarországi képviselőivel a SAPRI-vizsgálat keretében a kilencvenes évek második felében kerültünk kapcsolatba, és informális beszélgetések során nem zárták ki az adósság-elengedés és átütemezés lehetőségét, mint ahogy az a lengyel esetben is történt.) Ma is az a véleményem, hogy a német újraegyesítés eufóriájában Antall eredményesen kérhette volna a németeket, járuljanak hozzá az adósságterhek csökkentéséhez. Az akkori tizennégy milliárd dolláros nettó tartozásunk csak mintegy tizede volt annak a pénznek, amit az újraegyesített németek a volt NDK-ra évente költöttek. A magyar kormány ragaszkodott a »Pacta sunt servanda« elvéhez, vagyis hogy a szerződéseket teljesíteni kell, de hivatkozhattak volna a vis major esetére is, ahogy a lengyelek tették.”329 A megoldás tehát - ebben az esetben - a politikai fellépés és a hagyományos német-magyar kapcsolati rendszer felhasználása lett volna, 329 Lóránt Károly: A gazdasági rendszerváltáshoz vezető út. In: A rendszerváltáshoz vezető út. Gazdaságpolitikai visszaemlékezések. Lakitelek, Antológia, 2015.115-116. 286
