Nagymihály Zoltán (szerk.): A történelem útján. Ünnepi tanulmányok Bíró Zoltán 75. születésnapjára (Lakitelek, 2020)
"Volt egy időszak…" Történetek a rendszerváltás korszakából - Tóth Károly: A rendszerváltás és a konstruktív bizalmatlansági "önindítvány"
„Volt egy időszak...” Ez több elvi kérdést is fölvetett. 1. Korábban szó volt arról, hogy a kormány nem nyújthat be maga ellen bizalmatlansági indítványt, hanem „fölvetheti a bizalmi” kérdést [ennek változataira lásd az 1989. éviXXXI. törvény 39/A. § (5)-(5) bekezdéseit]. Ebből első ránézésre az következhetne, hogy bizalmatlansági indítványt csak az ellenzék nyújthat be. De vajon igaz lehet-e ez? Kétségtelen, hogy az alkotmány nem ellenzéki jogosítványként nevezte meg az indítvány benyújtását, hanem csak minimális képviselői arányt írt elő az érvényességhez (az írásos forma és az utód-jelölt megnevezése mellett), de nem utalt semmiféle „pártállásra”. Nem adott választ arra a kérdésre, hogy lehet-e a parlamenti többségben lévő pártnak (koalíciónak) olyan joga, hogy a választások megnyerése után miniszterelnököt állítson, és ha szükségesnek látja, korrigálja korábbi döntését, azaz másikat jelöljön, ha az első döntése helytelennek bizonyult; vagy nyersebben megfogalmazva ezt a kérdést: megteheti-e a választások megnyerése után - jogosan - miniszterelnököt állító párt, hogy a hibás döntése után ismét kormányfőt állítson, kockáztatva, hogy megint téved, és ezáltal egyfajta „kísérletezést” hajt végre a társadalom kárára... Formálisan tehát az akkor hatályos szabályok alapján nem tekinthetjük alkotmányellenesnek azt, ha a kormánypárt vagy -koalíció (de semmiképpen sem a kormány - a miniszterelnök útjánl) kezdeményez ilyen eljárást. 2. A másik következtetés ennél kissé bonyolultabb - éppen a miniszterelnök általi aláírás „ötlete” miatt. Szögezzük le: a kormány (azaz a miniszterelnök!) megbuktatásának hazai jogrendünkben két útja van: a képviselők egyötöde által benyújtott „bizalmatlansági indítvány”, valamint a kormány (azaz annak elnöke!) által javasolt „bizalmi szavazás”. A megkülönböztetés okai nyilvánvalóak. Előbbi esetben a képviselők már nem bíznak a kormányfőben, alkalmatlannak tartják a további kormányzásra, távozását akarják. A másik esetben „bizalmatlanságról” beszélni fogalmilag értelmetlen, hiszen ha a kormány (miniszterelnök) már „önmagában sem bízna”, akkor - per definitionem - le kellene mondania. A miniszterelnök tehát fölvetheti a bizalmi kérdést (azaz azt a kérést, hogy szavazzon az országgyűlés: támogatja-e a többség, avagy nem), de bizalmatlansági indítványt nem nyújthat be. Ezt azért kell külön hangsúlyozni, mert ebből az 227
