Házi Balázs - Jónás Róbert - Nagymihály Zoltán - Rapali Vivien - Strausz Péter (szerk.): A rendszerváltás mérföldkövei (Budapest, 2020)
1990. október 3. A német újraegyesítés
1 1 1985 1986 1987 1988 1990. október 3. A német újraegyesítés 1989 A második világháborúban szövetséges és győztes hatalmak (az USA, a Szovjetunió, Anglia és Franciaország) által 1945-ben megszállt Németország jövője a háború utáni évek egyik legnehezebb és legbizonytalanabb kérdését jelentette, mind a két korábbi világégés perspektívájából, mind az épp ezen időszakban kiéleződő, majd rögzülő hidegháborús szembenállás kontextusában. A szovjet zónában lévő, ám négyhatalmi ellenőrzés alatt álló Berlin Joszif Sztálin parancsára megvalósított, 1948-49-es szovjet katonai blokádja (az első berlini válság) adta a végső lökést a nyugati megszállási zónák összevonásával létrejövő Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) 1949. májusi létrehívására, illetve az innentől szovjet frontállamként létező Német Demokratikus Köztársaság (NDK) kialakítására (1949 októbere). Németország fizikai megosztottsága, a legkeletibb demokratikus és kapitalista versus a legnyugatibb diktatórikus szocialista országként, benne az NDK területén lévő, szintén megosztott Berlinnel (Kelet-Berlin és Nyugat-Berlin) négy évtizeden át a két rivális politikai-katonai-gazdasági tömb szembenállásának legerősebb fizikai és pszichológiai szimbóluma volt. Az 1961-ben kiépített Die Mauer, a berlini fal mindezt hatványozottan és sűrítve jelképezte. A német újraegyesítés az 1949 és 1989 közötti időszakban meghatározó mindkét - az amerikai és a szovjet - oldalon jobbára hangzatos retorikai elem, s nem reálisan megvalósítható lehetőség volt. Cezúrát végül az 1989. januárban hivatalba lépett Bush adminisztráció, illetve a lokális kelet-európai, magyar és lengyel változások, valamint azok egymásra is reflektáló összhatása jelentette. Eddigre minden érintett fél számára egyértelművé vált, hogy Ronald Reagan a fegyverkezési verseny túlpörgetésére épített erőpolitikája a csőd szélére sodorta a Szovjetuniót, s az is mind tisztábban látszott, hogy Mihail Gorbacsov reformjai képtelenek a mélyülő szovjet válságot érdemben kezelni.1 Ugyanilyen fontos kiemelni, hogy a német-német viszonyban mindvégig kulcskérdést jelentő elvándorlás (a keletnémet állampolgárok nyugatra szökése-menekülése) 1988-89-ben ismét felerősödött, s NDK-s polgárok százai-ezrei távoztak az NSZK budapesti, prágai, varsói nagykövetségét, illetve annak kelet-berlini állandó képviseletét megrohamozva. Ebben a helyzetben került sor George Bush amerikai elnök 1989. júliusi lengyelországi és magyarországi látogatására, mely egyrészt nyílt kiállást jelentett a keleti blokk két országban zajló demokratikus változások és reformok mellett; másrészt „a hidegháborút ott kell befejezni, ahol elkezdődött" gondolat jegyében regionális üzenettel bírt mind a szovjet, a kelet-európai kommunista vezetők felé. Az amerikai elnök látogatása katalizálta a korábban beindított magyar folyamatokat, s így az ambícióiban rivális, érdekeiben azonban nagyon is hasonló magyar vezetés különböző aktorai (Grósz Károly, Németh Miklós, Horn Gyula, Pozsgay Imre, Nyers Rezső stb.) mind tudatosabban igyekeztek saját személyüket pozitívan exponálni a Nyugat irányában. E szempontból szinte kapóra jött az NDK-s turisták ügye, illetve az abból kinövő, 1989. szeptember 11-i egyoldalú magyar határnyitás. A Németh Miklós miniszterelnökhöz és Horn Gyula külügyminiszterhez 261
