Házi Balázs - Jónás Róbert - Nagymihály Zoltán - Rapali Vivien - Strausz Péter (szerk.): A rendszerváltás mérföldkövei (Budapest, 2020)
1989. december 21. Az 1989-es romániai forradalom
Az 1989-es romániai forradalom 1989 karácsonyán a világ döbbenten és hitetlenkedve fogadta a hírt, hogy a román diktátort Nicolae Ceau§escut és feleségét Elenát rövid tárgyalás után kivégezték. A házaspár halálával az utolsó kelet-európai kommunista rendszer is összeomlott, a romániai forradalom pedig meghatározó fordulóponthoz ért. A hidegháború globális, illetve a keleti blokk regionális változásaira reagáló, az utcáról, s nem kevéssé a magyar kisebbség soraiból indult forradalom így a politikai hatalom csúcsán valójában puccsot jelentett, mely megkésve, ha úgy tetszik az utolsó utáni pillanatokban reagált a környező világ eseményeire, de akkor váratlanul és erőszakosan. A majd negyedszázadon át Ceau$escu nevével fémjelzett diktatúra a szovjet szatellitek között Erik Honecker NDK-ja mellett a legkonzervatívabb rezsim volt: a két vezető ellenszenvvel tekintett Kádár János az 1960-as évektől kiépített magyar modelljére, illetve gyanakvással és ellenségesen figyelték az 1985-ben fellépett új szovjet főtitkár, Mihail Gorbacsov reformjait (utóbbi esetében kivárásra játszottak, mihamarabbi bukását remélve). Paradox módon, amerikai kapcsolatait tekintve egészen az 1980-as évek közepéig Románia a keleti blokk éllovasa - ha úgy tetszik Washington térségbeli kedvence - volt, miután Nicolae Ceau§escu nem volt hajlandó részt venni az 1968. augusztusi csehszlovákiai invázióban. Az 1980-as évek második felében végül a román-amerikai viszony is megromlott, egyrészt Ceau$escu mind arrogánsabb és fennhéjázó stílusa, másrészt megalomán intézkedései, legjelképesebben a falurombolásként elhíresült, hivatalosan „településszerkezet átalakítási programiként meghirdetett tervek okán (1988. április 29-én Ceau^escu bejelentette, hogy2000-re Románia több mint 13 ezer falujából 7-8 ezret felszámolnak): A román rezsim 1989-ra így barátok és támogatók nélkül maradt.' A modernizálás köntösébe bújtatva valójában részben az erdélyi magyarság és székelység erőszakos asszimilációját célzó tervre a magyar vezetés is kénytelen volt reagálni, lévén ebben az időszakban a magyar ellenzéki pártok mind nyíltabban és élesebben vetették fel a trianoni határokon kívül ragadt magyar kisebbségek helyzetének kérdését. így került sor Grósz Károly és Nicolae Ceau$escu 1988. augusztus 28-i híres-hírhedt, csúfosan balsikerű aradi találkozójára. A kényszerű megbeszélések közvetlen előzményét a falurombolás terve ellen szervezett 1988. június 27-i, budapesti ellenzéki tüntetés (mely a korabeli magyar politikai ellenzék teljes spektrumát mozgósította), illetve a kolozsvári magyar főkonzulátus román részről elrendelt bezáratása jelentette. A rosszul előkészített találkozón a felkészületlen magyar pártfőtitkár-miniszterelnök gyorsan alárendelt helyzetbe került, s nemcsak hogy képtelen volt az MSZMP Politikai Bizottság által deklaráltak érvényesítésére, de még a „közös" kommüniké kiadását is átengedte a román félnek.2 Arad így éppen akkor vált Grósz személyes kudarcává, amikor Ceau$escu elszigetelődése miatt az érdemi fellépés minden korábbihoz képest adottabb volt. A román rezsim és a romániai kisebbségek, illetve kevésbé direkten, de hangsúlyosan a magyar és a román állam viszonya az események meghatározó 199
