Házi Balázs - Jónás Róbert - Nagymihály Zoltán - Rapali Vivien - Strausz Péter (szerk.): A rendszerváltás mérföldkövei (Budapest, 2020)
1989. június 16. Nagy Imre újratemetése
1985 1986 1987 1988 1990 1989. június 16. Nagy Imre újratemetése A rendszerváltás folyamatának egyik legnagyobb hatású, a demokratikus átmenet egyik legszimbolikusabb eseményére 1989. június 16-án került sor. Nagy Imre és társainak újratemetését a résztvevők és a témával foglalkozó kutatók egy része a kommunista rezsim zárásaként értékelik, hiszen ezzel a szimbolikus kegyeleti aktussal az egykori első titkár, Kádár János és az 1956-os forradalom és szabadságharc romjain felépített Kádár-rendszer véglegesen elveszítette legitimációját. Az eseményre napra pontosan 31 évvel Nagy Imre egykori miniszterelnök, Maiéter Pál, a Nagy Imre-kormány honvédelmi minisztere és Gimes Miklós újságíró kivégzése után került sor. Az 1958. június 16-án hajnalban kivégzettekethogy nyughelyük ismeretlen legyen - az Országos Börtön sétálóudvarán földelték el.1 Másnap hozták nyilvánosságra a kivégzések tényét, azt azonban a beavatottakon kívül senki nem tudta, hogy mi történt a holttestekkel. 1961. február 24-én a kihantolt holttesteket az Új köztemetőbe szállították, ahol kátránypapírba, arccal a föld felé fordítva ásták el. Az Új köztemetői sírok álnéven szerepeltek a temetői jegyzékben, így lett például az egykori miniszterelnökből Borbíró Piroska.2 Nagy Imre rehabilitációjának lehetősége, az „ötvenhatosok" kérdése, a múlttal való tényleges szembenézés, a kommunista diktatúra történelemhamisításának felszámolása és a mindezt indikáló változás igénye a nyolcvanas években már a felszínen lebegő téma volt a társadalomban. Mindannak ellenére, hogy Kádár János és vele együtt az MSZMP keményvonalas szárnya, azaz a „regnáló párt" által markánsan képviselt hivatalos álláspont továbbra is változatlan volt: az '56-os események újragondolásáról szó sem lehet. A Kádár-rendszer legitimációját teljes egészében arra építette, hogy az eseményeket ellenforradalomnak, Nagy Imrét és kormányát pedig illegitimnek minősítette, „mert ő [1956-ban] föladta a hatalmat, ami Magyarországon volt'.3 Az 1988. május 20-22-én tartott pártértekezleten, a vezető testületekben túlsúlyba jutott, változásokra nyitott párttagoknak köszönhetően Kádár Jánost leváltották a pártfőtitkári tisztségéből. Ez az aktus végül utat engedett a rehabilitációs törekvések új szintre lépésének is. A szintén ekkoriban megalakult Történelmi Igazságtétel Bizottsága Nagy Imre és társai kivégzésének 30. évfordulójára megemlékezést szervezett. A város több pontján tartott összejövetelek végül tömegdemonstrációba torkolltak, a rendőrség többszöri közbeavatkozása és ellentmondásos intézkedései - a délelőtti, engedélyezett megemlékezéseket követő délutáni letartóztatások, valamint az előállított személyek még aznap esti szabadon engedése - már jelezték a hatalom bizonytalan állapotát és a társadalomhoz fűződő zavart viszonyát. 1988. június 16-a, Nagy Imre és társai halálának 30. évfordulója fontos erőpróbát jelentett a hatalomnak és az ellenzéknek egyaránt. A párt erővel kívánt nyomatékot adni annak, hogy a reformok határait és ütemezését ő határozza meg.4 A budapesti eseményekkel egyidőben a magyar emigránsok szervezésében, Méray Tibor, Fejtő Ferenc, illetve Vásárhelyi Miklós beszédeivel kísérve, mintegy 300-400 fő részvételével a 151
