Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1956-1967 (Pilisszentkereszt, 2016)
Németh László: Ha én miniszter lennék
évtizede már mi is a volt Osztrák-Magyar Monarchia s a Balkán „szocializmust építő” népeivel; ahogy annak idején neveztük: a kis népek övével. Azt, hogy egy-egy ország gazdasági, természeti, néprajzi adottságai, a vezetők vérmérséke ugyanabban a politikai rendszerben is milyen individuális fejlődést tehetnek lehetővé, semmi sem mutatja meglepőbben, mint az említett országok közt alig másfél évtized alatt máris létrejött különbség. Csehország fejlettebb iparral indult a versenybe, a kommunista pártnak itt volt legmélyebb gyökere; Lengyelország lélek- számával, de történeti viszontagságok közt megedzett leikével is félig kinőtt már ezek közül a népek közül: a szellemi szabadságvágy itt küzdött ki a legtöbbet a legnagyobb áldozatok árán; Románia népgazdasága épül a legnagyobb természeti kincsre, s itt koplalták ki legjobban a gazdasági fellendülést; Jugoszlávia ellenállási mozgalmaiban szerzett tekintélyt, ő oldta meg a legszebben a különböző nyelvű népek együttélését is. Magyarország tétje és reménye ebben a versenyben - úgy érzem - a magasabb közműveltség lehet. Lélekszámban a kisebbek közé tartozunk, országunk természeti kincsekben a legszegényebb, nemzeti és politikai ösztönünk bizonytalan; ahhoz azonban elég jólétben élünk s elég fogékonyak vagyunk, hogy a felsorolt s fel nem sorolt rengeteg fonákság ellenére nemcsak e terület, hanem a világ egyik legműveltebb népévé lehessünk. Hogy az elmondottakon túl mivel tudom e reményt igazolni? 1. A magyarság, mióta politikus nemzetnek többé igazán nem tarthatja magát, önérzetét a tehetségébe vetette, s bár a világ ezt a hitét csak félig-meddig (szétszóródott fiainak a pályájával) igazolta: egy fél század óta költőink, zeneszerzőink nyomán keressük jövőnket. 2. A magyar értelmiségben, minden ellenkező hiedelemmel ellentétben, mindig ott élt, sokszor különcködésre kárhoztatva, a tanulásvágy: az Égető Eszterek világában rengeteg olyasmit tudtak s tanultak össze, szinte csak a tanulás mámoráért, aminek a hasznosítására szinte remény se volt; ez most mintha észrevétlen élesztőként ment volna szét tanulásra szabadított százezreinkbe (úgy, mint remélem, ez az írás is), az értelmet kereső nemzeti szenvedélybe. 259
