Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1956-1967 (Pilisszentkereszt, 2016)

Németh László: Ha én miniszter lennék

kitűnő ízlésű, elfogulatlan szívű, a rá csimpaszkodó érdeket lefejtő szerkesztő kell. Egy terület van, ahol a rádió alkotón avatkozhatna bele az irodalomba: a rádiódráma. Nem a színházba jutott darabok olcsó továbbítása, hanem amit a rádió mint kísérleti színház mutat be. Sajnos, ez a terület, úgy látom, csaknem teljesen iparosok kezébe került; a Szabó család maga több helyet foglal el a rádióműsorból, mint az említett magyar drámai repertoár foglalna, ha színre hozására kísérlet történne. Már harminc évvel ezelőtt is rádiónk egyik legszebb feladatának tartottam, hogy a magyar diaszpórát összetartsa, a lekötött tagokat, a lekötést kijátszva, vérrel lássa el. Ha mint más rádió, a magyar rádió is sugároz, az ellen nem lehet tiltakozni. De ha én a Bolyaiak megírásakor gondoltam rá, hogy az másfél millió embernek külön ajándék s vigasz lesz, a rádióban nem gondol senki, hogy például a hosszabb változatot ne tíz vagy tizenöt részben, de három estén az éterbe lövellje.

Sportemberek, színháziak panaszkodnak, hogy a televízió meggyilkolja őket. Angolszász gyerekekről hallok, akik nem tanulnak meg olvasni, mert a tv piff-puff történetei kioltják belőlük azt az iparkodást, amely az ábécéskönyv silabizálóját igazi könyvolvasóvá teszi. Azaz, mint minden vívmányban, a televízióban is lappang egy csomó veszély, s e veszély iránt tán nemzetenként is más a fogékonyság; egy francia lány legalább büszkén mondta a minap, hogy náluk nincs olyan televízió-ragály, mint az angoloknál, „akik csak ülnek és bámulnak”. Ha jó a darab, s akkor mutatják be, amikor már „kifutotta magát”, tehát ötven-százezer ember megnézte, csak felcsiholja az érdeklődést. Sportversenyekből inkább az elérhetetleneket, külföldieket és vidékieket kéne bemutatni; bár bevallom, hogy a nemzetet ért csapások közül a legkevésbé arra lennék érzékeny, ha nyolcvanezer helyett csak húszezer tétlen ember nézné végig a helyszínen huszonkettőnek a labdázását.

A műkedvelés fölbátorítása

Vásárhelyi tanár koromban egyszer az a rémhír futott keresztül a tanári szobákon, hogy mindenkinek, még a vékony lábú latintanárnőnek is ki kell próbálnia, hogy a különböző atlétikai számokban, mint futás, ugrás, súlydobás, mire képes. Én már úgy látszik, akkor is elég öreg voltam, hogy a rendelet rám ne vonatkozzék, pedig tulajdonképp nem bántam volna, ha e gyakorlatokat, melyektől szemérmem vissza251