Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1956-1967 (Pilisszentkereszt, 2016)
Németh László: Ha én miniszter lennék
kritika korlátlan szabadságával. Olyan kevesen csinálták, olyan főbe lövést vagy Mária Terézia-rendet érdemlő elszántsággal, a sivár helyzet s a magas cél közti potenciálkülönbséget bocsátva áramul tetteikbe, hogy a kételynek nyújtott jogvédelem egyszerre megfojtotta volna őket. Nemrég olvastam egy Paton nevű, diplomatacsaládból, Nizzában született orosz mérnök könyvét, akiből később akadémikus, sőt végül párttag is lett. Amikor a dnyepropetrovszki erőmű építéséhez hozzáfogtak, kizártnak tartotta, hogy azt a Szovjetunió akkori technikai készültségével meg tudják építeni. De hány ilyen hitetlenség kísérte az egész vállalkozást, s hány mögé bújt volna oda a sértett érdek! A kritikát nyilván zár alatt kellett tartani, vagy föladni a vállalkozást. Péter cár óta ebben a tekintetben nem változott a helyzet. Az természetesen lehetetlen, hogy ezt a kritikai zárlatot a XX. század közepén véglegesíteni lehessen. Csakhogy a hatalomnak is van tehetetlensége: nehezen adja vissza, amit egyszer megszerzett, megszokott. „Igen, a kritika, kritikára szükség van; de csak azokéra, akik velünk egy alapon állnak.” De ki áll egy alapon velünk? Gyakorlatban: aki nem bírál bennünket, napi intézkedéseinkben sem. Az úgynevezett „személyi kultusz” egyik legnagyobb pusztítása az volt, hogy ezt az állapotot állandósította, az ellentmondás leghalványabb jele mögött rögtön az ellenséget kereste s üldözte. Azokban az országokban pedig (mint Magyarország is), ahol a kritika ilyen fokú felfüggesztésére nem volt szükség, s a meggyőzésre az értelmiség jő része elő volt készítve: a szokatlan terror bevezetésével elvadította a kedélyeket. Sztálin halála után megkezdődött a nagy nyomás alatt lévő közvélemény felhozása a szabad levegő szintjére. Ez nem ment komoly keszonbetegség tünetei nélkül; a legsúlyosabb épp nálunk következett be. Az azonban, hogy azóta is folyik, azt mutatja, hogy a kormányzat is kívánatosnak érzi e kivételes állapot fokozatos megszüntetését, s bízik benn, hogy amit a közvélemény elhallgattatott feléből fölszabadít, rokonszenvében visszanyeri. En mint miniszter tehát ugyanazt tenném, mint író: a közvélemény fokozatos felszabadítását tűzném ki célul, s közben most is arra vigyáznék, amire 56-ban vigyáztam volna, hogy a látszólagos bátorság hajókázói helyett a legkomolyabb problémalátást segítsem szóhoz s tekintélyhez. Tudnám, hogy épp az írók közt az átlagosnál nagyobb kiábrándulást, fanyalgást kell leküzdenem. De tudnám azt is, hogy 235
