Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1956-1967 (Pilisszentkereszt, 2016)
Németh László: Ha én miniszter lennék
Az, hogy miniszter legyek, persze még lehetetlenebb, mint hogy fiatal. Mert azt, hogy egy olyan, vagy még hevesebb regenerációs láz, amilyen most két éve borított el, mint más vénemberrel, velem is elhitesse, hogy fausti csoda történt rajtam: még el tudom képzelni. Azt azonban, hogy azokat a tárgyalásokat, fogadásokat, koktélpartikat, telefonokat, zargatásokat, amelyeket a miniszterség jelent, mostani állapotomban egy hétig életben kibírnám, meghaladja a képzeletemet. Fiatal koromban, hogy a kinyílt ajtóba a lábamat bedugjam, s mások számára nyitva tartsam, egy éven át alkalmazott voltam a Rádióban. A poklot ma annak az évnek az alapján képzelem el. Pedig akkor harminchárom éves voltam, s a vérnyomásom fele a mostaninak. így hát amíg ezeket a javaslatokat olvasod, meglehet az a fölényes érzésed, hogy aki mindezt írja vagy éppen rád olvassa, egyetlen korrigáló intézkedést sem tudna valóban foganatosítani, s hogy tulajdonképp egy költemény - munkaköröd költeménye - az, amelyet egy kívülálló átnyújt neked. Értelmiségi társadalom A hatvankét éves ember, mint azt már színdarabban is elmondtuk, nem tudja újraszőni az agyát: új gondjaitoknak is régi eszméivel megy neki, annál inkább, mert ezek az eszmék vagy rögeszmék (s ez tán nemcsak az íróra, de a szocializmus korára is jellemző) szinte valamennyien a művelődés ügyével függenek össze. Központi voltánál fogva a legmakacsabb köztük (mint azt egy csomó félreérthető vagy meg nem értést tettető kritikából is láthatod) az „értelmiségi társadalom” gondolata. Épp húsz éve egy munkásíró keresett fel, s azt kérdezte tőlem: „Kiknek a nevében beszélsz te? Mert itt vagyok én, én a munkásság nevében beszélek; Veres Péter a parasztságéban. De mi van voltaképpen temögötted?” Ez a kérdés akkor egy kicsit zavarba hozott. Én nem úgy képzeltem el az irodalmat, mint képviselőházat, amelyben mindenkinek képviselnie kell valamit, s ha már önmagámon kívül lenni akartam valami: hát műszerérzékenyen lengő s az irányt kereső mágnestű - nemzetem kezében. Alig egy fél év múlva, az akkori konferenciák egyikén, melyen jórészt fiatal értelmiségiek vettek részt, az említett író is rájöhetett, mint ahogy én is rájöttem, hogy kiknek a nevében beszélek, vagy helyesebben, kiknek az iránytűjeként lengek tíz189
