Gombos Zsuzsa (szerk.): Egy barátság utolsó felvonása. Gombos Gyula és Szijgyártó László levelezéséből 1973-1983 (Lakitelek, 2013)
1974
fejezni a doktorátusát (történelemből), de ez lassan megy, mert két év óta már dolgozik egy nagy bankban; délelőtt szemlét készít az angol nyelvű lapokról, délután a bank fiatalabb executive jelöltjeit tanítja angolra. Ami hazalátogatásomat illeti, gyakorlatilag egyelőre mindenképp tárgytalan: az adott helyzetben nincsen pénzem rá. Elvileg azonban nincs sok emészteni való benne. Magyar- ország nekem a hazám, s az is marad, ha száz évig élek is. Semmiért annyit nem szenvedtem életemben, mint a természet e vak véletlenéből keletkezett s le nem rázható (bár szívesen tenném) tény miatt: hogy magyarnak születtem. S nekem is van - főként éjszakánként, ha nem tudok aludni - honvágyam. Ez a dolog egyik része. A másik pedig az, hogy némi önérzetről nem mondhatok le. Én nem jókedvemből hagytam el a hazámat, hanem félelemből. Attól való féltemben, hogy megkínoznak, s ezzel olyasmire szorítanak rá - égbekiáltó hazugságra! -, amit utólag nem tudnék magamnak megbocsájtani. Ez vitt ki az országból. És miért kéne megbocsáj tanom azoknak, akik ezt rám kényszerítették és egy életre emigránssá tettek? Nem hiszem, hogy van épeszű ember az országban, aki valóban hinné, hogy vétettem a hazám ellen. Ha valaki vétett, ők vétettek, akik szükségtelenül a szocializmus szerves részévé tették a törvénytelenséget, a rendőruralmat, a megfélemlítést és a személyes bosszút. S most önigazultan mégis ők várnak el tőlem, s még néhány hozzám hasonlótól, hogy mint tékozló fiúk térjünk meg, s mondjuk vagy legalább viselkedjünk úgy, mintha ez igaz lenne s nem ők volnának igaztalanok. Ez túl sok az önérzetemnek, de az igazságérzetemnek is. Én nem tudok Hamza lenni (s egy sor hozzá hasonló), aki immár több mint egy évtizede ajánlgatja szolgálatait. S hiába cukkoltatják sokszor megalázólag, s hiába kutatják át még a szállodaszobáját is, ő jó képet vág hozzá s tovább ajánlgatja szolgálatait. O ezt dialógusnak nevezi, de jól tudja - őszinte pillanataiban nem is tagadja -, hogy a lényeg mégiscsak a 14
