Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)
Felirat közös ügyeinkben
Ennek igazolása végett Rényi szívós szorgalommal végigelemzi a filmet, tanulmányozza az alapul szolgáló történelmi anyagot. Kimutatja, hogy a befogott szegénylegények sokkal hitványabbak voltak, mint a filmbéliek. Rosszallja, hogy Jancsó a hősiesség és züllés váltakozásának realitásai helyett az osztályoktól független népinemzeti virtust glorifikálja. (Vitában. Bp. 1967. 428-437.) Hogy vezető szempontja teljesen alkalmatlan a mű megértéséhez, nem szorul bizonyításra, hiszen köztudomású, hogy a mű hitele és a történelmi igazság között nem ilyen közvetlen a kapcsolat, hogy a modern regény, novella és film sokszor egy jellemminőséget, egy magatartást, egy észjárást általánosít s emel a totalitás szintjére. Hogy joggal-e, erről - a „hábetlerség”65 ábrázolásának értelméről vitatkozva - elég sok érv előforgott. S máskor is, mikor az emberi aljasságot, tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot általánosító művekről beszéltünk. Furcsa tehát, hogy a művelt Rényi, mikor a „népi-nemzeti virtus” általánosításának nagyon is komor, szigorú, keserű és hiteles, tehát nem ámító példájával kerül szembe, mintha mitsem tudna e tükrözési mód lehetőségeiről, teljes intelligenciáját beveti a mű, a legjobb Jancsó-film pozíciójának gyengítésére. Hasonló módon járt el Csoóri és Kosa ítéletének költői értékekben gazdag forgatókönyvével szemben is (A vita folytatása Bp. 1972. 259-294.). Az Égi bárányról szólva viszont, mely Jancsó pályájának mélypontját jelzi, s amely tobzódik a szörnyűségekben, s nemcsak az ábrázolt világot mutatja paranoiásnak, de annak szemlélete, az alkotók emberképe is beteges tüneteket mutat - e film iránt, Rényi, fenntartásai ellenére, sokkal nagyobb figyelmet és megbecsülést tanúsít, mint a Szegénylegényekkel szemben. Kétértelmű szubjektivizmus Az előbbi példák sok tanulsága közül ezúttal kettőt kell rögzítenünk. Az egyik, hogy az „igazi”, a néppel szemben is kíméletlen deheroizálás menlevél lehetett volna a 65 Utalás Fejes Endre Rozsdatemető című, a Magvető Kiadó által 1962-ben megjelentetett „antiregénye” főhősére, Hábetler Jánosra. A „hábetlerség” Kiss Ferenc nézete szerint az igénytelen vegetálás példája, amit ő a kor akut „betegsége”, magatartásmintájának tartott. Lásd: Kiss Ferenc: Részletek legújabb kritikánk történetéből. Kritika, 1971. április. 6. o. 53
