Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)
Párbeszéd: Akikkel lehet és akikkel nem
még akkor is, ha megtalálta szerencséjét a befogadó országban. Én a párbeszédet a politikai emigráció és illetékes (felhatalmazott) hazai körök között tudom csak elképzelni, ami nem zárja ki, hogy azonos foglalkozásúak ne vitathassák meg az őket érintő és érdeklő kérdéseket. És itt visszakanyarodhatunk a „kizárólagossághoz”. Ha mereven elvetjük mindazt, ami a „szocializmus” címszó alatt végbement Magyarországon, akkor egyoldalúságban, elfogultságban mitsem különbözünk a kommunistáktól, akik sommásan elítélik a politikai emigrációt és nem fogadják el tárgyaló (beszélgető) partnernek a politikai emigránst. Egymásnak megbocsátanak (Rajkot és Nagy Imrét moszkvai utasításra végezték ki — mondják), egy kommunista a börtönből visszakerülhet a hatalomba (Kádár!), egy emigráns politikus úgy látszik soha. Az emigránsnak nem bocsátanak meg, vagy csak akkor, ha beáll a sorba. Ha a merevségeken, az elfogultságokon, a kizárólagossági hóborton felül lehetne emelkedni, akkor elkezdhetnénk a párbeszédet ezekről a kérdésekről. Azt kellene először tisztázni, hogy mi a kommunizmus („szocializmus”), melynek változásait, „vedléseit” követhetjük, de kígyóhoz hasonlóan mindig ugyanazt a bőrét nyeri vissza? Lehet-e boldog, megelégedett a magyar a kommunizmusban, s ami még fontosabb, modern nemzetté fejlődhet-e benne? Ha mégsem a kommunizmus a legmegfelelőbb, a legtökéletesebb rendszer (és nagyon úgy fest, hogy nem az), akkor van-e kiút belőle, katasztrófa felidézése nélkül, egy megfelelőbb és tökéletesebb rendszerbe? Egy olyan társadalmi rendbe, mely jobban megvédené az embert az „ember általi” kizsákmányolástól, anélkül, hogy állampolgári jogai gyakorlásától, egyéni szabadságától megfosztaná. Igyekszem annyira tárgyilagos lenni, különösen bizakodóbb hangulataimban, hogy Kádárról feltételezzem, mintha arra törekednék, hogy konzerválja a magyarságot, gazdaságilag megerősítse, rendbe hozza az országot arra az időre, amikor majd lépni lehet. Nagy Imre „kossuthi” politikája (előbb legyen szabad, aztán gazdag a nemzet) nem sikerült: Kádár felcserélte volna a „Széchenyi” politikával (előbb gazdag, aztán szabad)? Vagy mindez csak képzelődés, nincs magyar politika, az ország sorsa beteljesedett, marad az idők végezetéig a szovjet táborban? A legérdekesebb és legizgalmasabb párbeszédet magával Kádárral lehetne folytatni, totális mandátuma van, ő 40
