Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)

A Tiszatáj megrendszabályozása

köztudatba, stb/. Neki az a benyomása, hogy nem vagyunk azért annyira gyengék és idegesek, fölöslegesnek tartja ezt. A népi-urbánus ügyről: rosszízűnek tartja. Megszűnt ennek a talaja már. A frontvonalak nem Czine és Pándi között húzódnak. Mint szerkesztő, fokozottabb tájékoztatást kér.

AGARDI PETER: jó ez az őszinte beszélgetés. De úgy jöttünk-e ide, hogy a Tiszatáj reakciós, ellenzéki, stb.? Szidtuk-e? A beszédterjedelem nem tükrözi az arányokat, de most másról beszélünk. A fegyelmi nem a folyóirat egészének szól, hanem egy konkrét ügynek, egy hivatalos kérés kikerülésének. Vörös Lacinak igaza van: a politika a művészet fő törekvéseit pozitívnek tartja, s ha így van, akkor ezt nem érvényteleníti, ha a problémákról szólunk. Amiket Vörös László általában elmondott a kultúrpolitikáról, az most egészében nem ide tartozik. Lett volna millió alkalma, hogy az egyet nem-értéseit megfogalmazza, de nem tette. De ha el is fogadom, amit mond, ez nem oltja ki a lényeget. Nem igaz, hogy a politika öntelt, magabiztos, tévedhetetlen. Ha téved, akkor önkritikus. Es az opponálok éppen ezt a magatartását használják ki. A közvetítő funkciót mi is drámaként éljük meg: mi is közvetítünk, mindenki a területén. A szóvá tétel most a tömegek önérzetéből is fakad. Meg kell a lapot védeni a proletárgőggel szemben is, amely azt mondja: azért adunk pénzt, hogy azt mondják a lapok. Magyarország egy romlott lelkű ország? Lengyelügy: a laptervet én nem láttam. A lengyel kérés a főszerkesztőin nem Szerdahelyi István kérdése nyomán merült fel, hanem a főszövegben szerepelt. Lehet, hogy nem figyeltünk oda a laptervre, de nem ez a lényeges. Politikai vád nincsen az összeállítás miatt: kihagyásról van inkább szó. A fegyelmivel pedig egyet nem érteni emberi jogotok.

VÖRÖS LÁSZLÓ: majd háromszori elolvasás után eldönti ezt.

AGÁRDI PÉTER: ha egy közlés a lapban hibának minősül, ez nincs összefüggésben a könyvbeli megjelenéssel. Nálunk nincsen cenzúra: nincs kartotékja az írásoknak, amelyik mindenütt kicsenget, hogy nem lehet. A művelődéspolitikai-szóvá tétel a magyar irodalom védelme. A Bibó-ügyről: igaza van Csatárinak, reagálni kell. Vannak lapok, amelyek jó szándékkal arra törekszenek, hogy az anyagból - helyesen - közöljenek /Alföld, Jelenkor/. De ne legyen ez a közvetítő funkció túldimenzioná- lása! Csatárinak igaza van, marxista tanulmányokat kell írni. Annus Csoóri206