Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)
A Bibó emlékkönyv
nyomozása és szemlélete eközben többnyire megmarad a társadalmi-történelmi folyamatok felszínén: a kötet számos szerzője által mintaképpé tett „objektivitása” nem megy túl a felületi - bár e korlátokon belül kétségkívül érzékeny - társadalompszichológiai elemzésen. A történelmet mozgató mélyebb társadalmi-gazdasági folyamatok iránt általában nem mutat nyitottságot, ezek feltárására nem vállalkozik. így az ő elvont szinten maradó, „nyugati” típusú, polgári demokratikus - de plebejus irányultságú és szocialisztikus elemekkel is átszőtt - társadalommodellje és a szabadságjogok megóvására általa javasolt intézményi keretek tulajdonképpen többfelé kiegészíthe- tők, s különös erővel kínálkoznak egy olyan, gazdaságpolitikai program nélküli, a politikai pluralizmus talaján álló ideológia számára, amilyent az ellenzéki csoportok különféle formában képviselnek. Bibó speciális helyzete a népi írói mozgalom perifériáján, parasztpárti múltja, másfelől európai tájékozódása, átfogó társadalomtudományi látásmódja és műveltsége, polgári demokratikus eszményei alkalmassá teszik arra, hogy örökségét a népiesurbánus ellentét ellenzéki platformján keresztül „hidalják át”. Ugyanakkor éppen a fenti vonások: a demokratizálódás kérdéskörének központba helyezése, a keleteurópai nemzeti fejlődés sajátosságai iránti érdeklődés, a társadalompszichológiai folyamatok érzékeny leírása, valamint a közelmúlt történelme iránt megnyilvánuló érthető érdeklődés az elsődleges oka annak, hogy - a Bibó emlékkönyvtől függetlenül - az utóbbi másfél évben /Bibó halála óta/ a társadalomtudományi és a kulturális sajtóban is egyre-másra jelentek és jelennek meg Bibó István gondolataiból merítő, munkásságát méltató írások. A cikkeknek, tanulmányoknak ezt az ellenzékiségtől független vonulatát gondosan el kell választani az ellenséges politikai szándékú akcióktól, ugyanis Bibó írásainak kétségtelenül vannak máig kiaknázatlan, hasznosítha- tó-hasznosítandó tanulságai. 3. Bibó Istvánt az emlékkötet szerzőinek többsége a magyar politikai gondolkodás és demokratikus hagyomány legnagyobbjai közé, Széchenyi, Eötvös és Deák mellé sorolja. Ezt az aránytévesztést semmiképpen sem magyarázza, csupán némileg motiválja, hogy abban szinte mindannyian egyetértenek: Bibó értékeit sem a „hivatalos” Magyarország, sem az értelmiségi közvélemény nem ismerte fel, nem méltatta mindeddig jelentőségének megfelelően. Abban azonban már jelentős különbségek 176
