Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)
A harmadik generáció jelentkezik
aki megéri ezt az új képtelenséget, azt fogja mondani: ez előre látható volt. Tehát előre is - eleve is - felelősség, hogy jól ábrázoljuk, ami fenyeget. Hogyan definiáljuk végül is magát a nacionalizmus szót? A fogalmat szellemi életünk máig nem fordította le magyarra. Elvi fogalmazás, elvont rendszerezés helyett példabeszéddel élek: történetet mondok. Véletlenül Kecskeméttel függ össze. Ennek a városnak volt vörös katonai parancsnoka Sinkó Ervin, nekem, ha nem is akkor, de később Párizsban igen jó barátom. Magyarul írt, de végül - sok országon és eszmén áthaladva - jugoszláv írónak vallotta magát. Mint ilyen tisztelt meg látogatásával már Pesten, még a Titóra mondott anathéma előtt. Mint szépíró, az ottani magyar kisebbség egyik egyetemi tanára is volt. Vezérelvének tekintette, hogy mint hű internacionalista, a nacionalizmus ellen küzdve elsősorban az ottani magyar anyanyelvűek netáni nacionalizmusa ellen eleve tábort gyűjtsön; ehhez kérte közreműködésemet, helyeslésemet. Feleletem rövid volt: Nagyon tetszetős gondolatot ismételsz azzal, hogy söpörjünk mindnyájan a magunk ajtaja előtt. De ha a másik ajtó elől a söprűk felénk söpörnek? Mindig, mindenhol, első helyen a nacionalista túlkapások ellen beszéljünk, úgy leszünk internacionalisták. Ezen csak elvileg különböztünk össze, a barátság változatlan maradt. Ez volt számomra mégis az egyik okosító alapvizsga: hol, milyen mértékben beszélhetek én a saját ajtóm előtt is, itthon is világosan, időszerűen nacionalizmusról. Mert lám, ha én ma olyan helyzetű magyaroknak mondom, hogy óvakodjanak a nacionalizmustól, akik csak szenvednek a nacionalizmustól, és csak védekeznek annak túlkapásai — túlsöprései — ellen, akkor zavar támad, porfelleg mindenütt. Mert hisz a másik ajtónál lévők abban reménykednek, hogy elhallgatják, sőt tagadják a hibájukat; kettős érvvel mondják, hogy mi vagyunk elmarasztalhatok nacionalizmusban. így én nem tudok szót érteni, sem az ellenfeleimmel, sem a világban. Megismétlem a zavar magvát, fő veszélyét: valahányszor Európában én azt hirdetem: magyarok, ne legyetek nacionalisták, ellentmondóim pedig azt, hogy ők ebben nem marasztalhatok el; végzetes nemzetközileg is a portornádó. De miként értse meg ekként akár ozorai nagynéném, vagy akármelyik „egyszerű” paraszt vagy munkás, mi a kérdés veleje? Nem nektek kell elmondanom, nincs veszélyesebb, eleve ferdébb helyzet, mintha a tanítvány többet tudna, mint az egyetemi tanár. Ideje 147
