Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)
Felirat közös ügyeinkben
kell szólnom. Ennek tanúi lehettünk akkor is, amikor a szlovákiai magyar írók lényegében kisszerű ügyeit, például Mécs László túlértékelését vagy az Erdélyi Helikon íróival szemben észlelhető engedékenyebb állásfoglalásokat a mi elveink sérelmeként (Új műhelyek. Népszabadság. 1970. február 8.) és a román vagy szlovák nacionalizmus megfelelőiként interpretálja. Kegyetlen nivellálás ez, mert ami magyar részről történik, ha az volna is a tartalma, amit E. Fehér ráfog, lényegében csak beszéd, esztetizálás, céhbeli vita. Ami szlovák vagy román részről történik, az a mindennapi munkára, az egzisztenciára, a művelődés és boldogulás minden mozzanatára kihat, tehát húsba vág. Ha E. Fehér Pál erről nem akar írni, mentség található számára. De amikor a diszkriminációt igazoló szlovák Minác elfogultságait úgy bírálja, hogy nyomban magyar megfelelőt keres hozzá, akkor úgy jár el, mintha valaki a Bánffy-féle magyarosítást a cseh nép jogaiért küzdő Masaryk bírálatával kötné össze. „Minác beállításában Eötvös József Rosenberg fajelméletének elődje, Kossuth ravaszkodó, kisszerű politikus, akinek édeskevés köze van a forradalomhoz, a magyarság — bár Minác szavakban elhatárolja magát a sovinizmustól - fóldesurainak barbársága, szolgabírái- nak korlátoltsága, prepotens agresszivitása alapján ítéltetik el. ”A többi között ezt írja E. Fehér Minácról. (Közös múlt, közös kérdések. Népszabadság. 1969 szept. 14.) És ugyanebben a cikkben kifejti, hogy lényegében Szalatnay is ilyen, egy másik cikkben pedig, hogy Kiss Gy. Csaba is. (Mire mentség az őszinteség Élet és Irodalom. 1971. máj. 8.) Szalatnay azért, mert szóvá merte tenni - persze nem magyarországi lapban -, hogy a régi magyarságról divat lett csak a rosszat írni. Kiss Gy. Csaba pedig azért, mert a Kritikában publikált bírálatában pontos és határozott ellenvetései után azt írta, hogy „Minác izzó szenvedéllyel beszél, őszintén kíván szólni; ha szubjektivitása sokszor kerülő utakra viszi is, ezt az őszinteséget többre kell értékelnünk, mint az elvtelenül és harsányan meakulpázó nemzeti nihilizmust. ’n6S Ezekből a „vétségekből” az, ami Minácban a legellenszenvesebb, s ami a szlovákiai diszkrimináció igazolására jól felhasználható - a másik nép iránti ellenszenv, a 165 Kiss Gy. Csaba: Vladimir Minác új könyve. Parázsfúvás. Kritika, 1971. 3. szám. 16. o. 103
