Szeredi Pál: Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban 1956-1987 (Pilisszentkereszt, 2015)
Menteni, ami menthető
A dokumentumban az aláírók elismerték, hogy jelentkeztek ellenforradalmi erők a felkelés során, ám azok „megállíthatók és szociális vívmányaink megvédhetők lettek volna a dolgozó nép egységes fellépésével a szovjet csapatok beavatkozása nélkül is”. Bibóék tehát engedtek a Kádár féle értelmezés nyomásának, elfogadták a restaurációra törekvő felfogások jelentkezését a felkelés során, ám azt kezelhetőnek tartották, s a szovjet beavatkozást elhamarkodottnak és tragikusnak vélték. Fontos felismerni, hogy a Petőfi pártiak már nem Nagy Imre kormányáról, hanem egységes fellépésről beszéltek. Jelezték ezzel, hogy Kádár a Nagy Imre-kormány tagjaként részt vehetett volna a rendteremtésben, s nem kellett volna külső segítségért folyamodnia. Visszafordították tehát a decemberi MSZMP-értékelés tartalmát, bár nem hangoztatták a Nagy-kormány politikájának helyességét, ám a felelősséget arra ruházták rá, aki ahelyett, hogy részt vett volna benne, elhagyta azt a kormányt, nem vállalta a közös fellépést a restaurációra törekvő erőkkel szemben. A szovjet kormánynak is békejobbot nyújtottak az aláírók, szó szerint feledésre ítélve a beavatkozást és következményeit. Amint az addigiakban is tiszta lappal, a kölcsönös egyenjogúság alapján álló együttműködést ajánlottak a Szovjetuniónak. Bibóék azonban nem álltak meg az események áttekintése és értékelése szintjén, hanem megismételték - igaz árnyaltabb formában - az együttműködés lehetséges elveit. A proletárdiktatúra létét nem kerülhették meg, ezért megfogalmazásukban annak gyakorlatára tettek javaslatot. „A proletárdiktatúra magyarországi mai szakaszában a munkásság és parasztság saját politikai pártjain keresztül nemzeti szövetségben ösz- szefogott koalícióban gyakorolhatja a hatalmat.” A proletárdiktatúra gyakorlata tehát nem követeli meg az egypártrendszer visszaállítását, a munkásság és a parasztság közös kormányzása saját pártjaik szövetségben történő irányításával is megvalósítható, a hozzájuk csadakozó, meghatározó szerepüket elfogadó más politikai csoportokkal koalícióban. Ez valódi alternatívát kínált a hatalomgyakorlás szocialista típusú formájában, melyről sajnos sem Kádárék, sem a többi kommunista-szocialista politikus nem volt hajlandó elgondolkodni. Ez a saját út egy lehetséges formája lett volna, valódi politikai ellenzéki kiállás szülte kompromisszumos megoldás. 67
