Szeredi Pál: Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban 1956-1987 (Pilisszentkereszt, 2015)
A nemzetépítő demokratikus ellenzék színrelépése
követik olyan fontos ügyben, amely az ország jövője szempontjából döntő fontosságú, akkor azokkal nem lehet együtt dolgoznunk.”376 Vásárhelyi Miklós csak megdöbbent, Für és Csurka viszont minden bizalmát elvesztette. Belelapoztak a füzetbe, s az első fejezet élén meglátták: „Kádárnak mennie kell!” 1987-ben úgy kezdeni egy politikai programot, egy választásra való felkészülést, hogy a monolit hatalom legfőbb döntéshozójának leváltását javasolja egy addig az emberek által alig ismert politikai csoport, egyenlő volt a politikai öngyilkossággal. Kádár személyét az országban ekkor még teljes mértékben elfogadták, az emberek messiásként tekintettek rá, ő volt, aki megtestesítette a jobb jövőbe vetett reményüket. A nemzeti demokraták programot és nem politikai pamfletét terveztek elkészíteni. Emlékeztetni szeretnék rá, hogy ekkor már majdnem teljesen elkészült a „Fordulat és reform” címet viselő, illetve Bihari Mihályék „Reform és demokrácia” című tanulmányai, melyek a politikai rendszer és felépítés reformjára vonatkozó vitaanyagok voltak, s melyek gyakorlatilag a plurális, a többszektorú, azaz a többpártrendszerhez vezető utat vázolták fel. Kétségtelen, hogy az előkészítő bizottságban nem esett szó arról, hogy az egyes csoportok saját önazonosságukat, elképzeléseiket nem próbálják megfogalmazni, de arról viszont szó esett, hogy annak nyilvánosságát a monori tanácskozás után, azaz egyeztetés után fogják eldönteni. A „Társadalmi szerződés” nemcsak a találkozó céljáról szóló megegyezést rúgta fel, hanem olyan feszült helyzetet eredményezett, melyben az intézményrendszeren belül s általában a társadalmi konzultációs csatornákon belül sem lehetett volna tárgyalást kezdeményezni. A polgári radikálisok a „Társadalmi szerződés” megvitatásával, amit a találkozó témájának javasoltak, a nemzeti demokratákat is jogrendszeren kívülivé, illegális szervezetté derogálták volna. A polgáriak fellépése nyílt provokáció volt. Für és Csurka a politikai iratot átvette Kistől, és két hét türelmi időt kért a válasz megadására. Most már viszont a polgáriaknak volt sürgős a monori tanácskozás megtartása, hiszen nekik elméletileg megvoltak az elképzeléseik, s arra törekedtek, hogy a találkozón ezt vitassák meg, és fogadják el közös programnak. 376 Für Lajos: Szabadon szeretnénk sírni. Budapest, 1993, Püski, 487—488. 395
