Szeredi Pál: Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban 1956-1987 (Pilisszentkereszt, 2015)
Sötét fellegek gyülekeznek
Az előterjesztés továbbra is két ellenzéki csoportról beszélt, elnevezésükben azonban változás következett be, polgári radikális és nacionalista vagy nemzeti radikális csoportról szólnak a tájékoztatóban. Az eddigiekben nacionalistákként és népiekként jelölték meg a nemzeti ellenállók körét, 1986-ban azonban már nemzeti radikális csoportként emlegették. A nemzeti radikálisok jellemzőit a következőkben vélte a jelentés felfedezni. „A nacionalista vagy nemzeti radikális irányzat voltaképpen laza írói csoportosulás, amelynek sajátos arculatát nem politikai programja adja meg — ilyennel valójában nem is rendelkezik -, hanem az, hogy a csoporthoz tartozók a határon túl élő magyarság sorsát minden más kérdés elé helyezik.” A kissé felületes bemutatás figyelmen kívül hagyta, hogy már távolról sem csak írók reprezentálták a nemzeti demokratákat, hanem a színészek (Sinkovics Imre), az irodalomtörténészek (Kiss Ferenc, Czine Mihály, akit Kádár lassan egy évtizede emleget fel mint Veres Péter utódját), a filmrendezők (Kosa Ferenc, Sára Sándor), de említhetnénk újságírókat, orvosokat, közgazdászokat, szobrászokat, jogászokat is. Határozottan leegyszerűsítő feltételezésnek tűnik az, hogy a jelentés megfogalmazói pusztán a határon túl élő magyarság sorsával foglalkozó csoportnak jelölték meg a nemzeti demokratákat, hiszen a magyar sorskérdések első hangadója éppen ez a csoport volt, s ennek az oktatásra, a kultúrára, a gazdaságra éppúgy kihatása volt, mint a politikára. A pártapparátus mindig érzékenyen figyelte, hogy a pártvezetők milyen kifejezések iránt mutatnak fogékonyságot. A nacionalista kifejezés mindig jól mutatott egy-egy előterjesztésben, azt szívesen fogadták, különösen a népi írók vagy a hozzájuk csatlakozók esetében. Különösebb jelentősége 1986-ban e kifejezés használatának már nem igen volt. Az viszont fontos változás, hogy a népi jelzőt felváltotta a nemzeti, jelezve, hogy a csoport törekvései mind társadalmi bázisukban, mind törekvéseikben kiszélesedtek. Figyelmet érdemel az is, hogyan fogalmazták meg a jelentés készítői a csoport politikai arcélét: „Körvonalazatlan politikai helyzetértékelésük szerint az elmúlt évtizedek társadalmi változásai és az egyoldalúan »gazdaságcentrikus« politika, a nemzeti, valamint a hagyományos erkölcsi értékek leépülését eredményezték; az 1956 óta folytatott politika a magyar társadalom erkölcsi széthullásához vezetett. A kormányzatot mindenekelőtt az ún. nemzeti sorskérdések elhanyagolása miatt marasztalják 363
