Szeredi Pál: Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban 1956-1987 (Pilisszentkereszt, 2015)
Egy miniszter a helyén marad
két momentumra. Bibó minden megnyilatkozása 1956. november 4-étől kezdve offenzív jellegű volt. Mind az amerikai nagykövetségen leadott feljegyzése, mind a Nyilatkozat előremutató javaslatokat tartalmazott, nem passzívan reagált az eseményekre, hanem a konszolidációt előremozdító lépéseket készített elő. A nemzeti demokraták politikai szervezetének képviseletében kompromisszumokat ajánlott. Nem követeléseket fogalmazott meg, hanem figyelembe véve a realitásokat, azokat a minden fél számára elfogadható minimumokat kereste, amelyek alapján még érdek- sérelem nélkül létrejöhetett volna a megegyezés. Bibó demonstratív fellépése és nyilatkozatai jelezték azt a fajta politikai módszert és gyakorlatot, melyet a nemzeti demokraták követtek, és a későbbiekben is követni szándékoznak. A határozott kiállást, véleményük nyíltan történő hangoztatását s folyamatosan kompromisszumképes javaslatok megfogalmazását. Bibó javaslatai nem pusztán a magyar nép, hanem a magyar nemzet, a magyar független államiság érdekeit szolgálták. Nemcsak a megszerzett pozíciók megvédését, hanem világpolitikai méretekben történő integrálását célozták. A nemzetépítő demokratikus ellenzék megszületett. A parlamentet elfoglaló szovjet csapatok egyik parancsnoka rábukkant Bibóra, akit a szintén az Országház épületében tartózkodó Majláth Jolán igazolt, így békében hagyták Tildy irodájában. Dobi István küldetett fel neki minden nap ennivalót a Parlament konyhájáról. Bibó a rádió közleményei alapján úgy vélte, hogy Kádárék sem akarják a Rákosi-Gerő-féle vezetés visszatérését, s Nagy Imréről sem nyilatkoztak még ellenségesen, ezért biztatónak látta a helyzetet egy megegyezéses megoldás kialakításához. November 5-én hozzákezdett egy hosszabb helyzetértékelés és tervezet megszövegezéséhez. Az volt a véleménye, hogy a Kádár-kormány ellen a közhangulat ellenséges lesz, mivel a szovjet csapatok behívásával került hatalomra. Nem lesz képes konszolidálni a helyzetet önmagában, vagy ha erre vállalkozik, akkor visz- sza kell térnie a Rákosi által gyakorolt erőszakos módszerekhez. A szovjet megnyilatkozásokból azt szűrte le, hogy a Szovjetunió sem akarja a visszatérést, ezért olyan kompromisszumos megoldásra gondolt, melyben Nagy Imre kormányfőként megtartaná irányító szerepét, a Kádár-kormány egyes tagjai bekerülnének az újjáalakuló Nagy Imre-kormányba. Ez a vezetés biztosítékokat nyújtana a Szovjetuniónak arra nézvést, hogy velük szemben nem ellenséges, hanem baráti kapcsolatokra törekszik, 34