Szeredi Pál: Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban 1956-1987 (Pilisszentkereszt, 2015)
A Tiszatáj-ügy, s ami mögötte volt
Ilia főszerkesztői széke az akkor dúló belpolitikai háború egyik csatájának vesztesége lett. Komócsinékkal szemben, a helyi pártbizottság bigott szemléletével és vérszomjas bűnbakkeresésével szemben nem tudták a nemzetiek sem megvédeni posztját. A belügyi szervek is örömmel nyugtázták, s személyes sikerüknek fogták fel Ilia eltávolítását. Az 1976 januárjában készült összefoglaló jelentés tartalmazta: „Kiszorítását elősegítette az állambiztonsági szervek a birtokukba került információkról rendszeresen tájékoztatták az illetékes pártszervezeteket.”278 Ugyanakkor nem hagyták magára, és sem Ilia nem vesztette el hitét, sem a lap a karakterét. Iliát már régóta jelöltként vették számításba egy létesülő nemzeti folyóirat szerkesztői székében, ám a lap engedélyezése továbbra is csúszott. Mivel egyetemi tanári állása is volt, ezért egzisztenciális bizonytalanságba nem került, s továbbra is azt csinálhatta, amit addig, s amit szeretett. Czine Mihály mondta róla, hogy folyóirat nélküli szerkesztő maradt továbbra is. A Tiszatáj főszerkesztését Vörös László vette át, aki nem is akart, de nem is tudott volna jelentősen változtatni a folyóirat jellegén, s így ő folytatta a megyei pártbizottság, majd később az országos kultúrpolitikai szervek elleni harcot a lap létezésért. Mivel Ilia telefonjait lehallgatták, leveleit felbontották, ezért a legmegbízhatóbb forrásból tudhatjuk, hogy barátai hogyan reagáltak lemondására. Bakos István a rózsadombi asztaltársaság rendszeres résztvevője, aki egyébként a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsában, majd a következő évtől a kormány Tudománypolitikai Bizottságában dolgozott azt írta neki: „Fogunk mi még találkozni harcostársakként, amikor Te egy másik folyóirat szerkesztését, vagy szerv vezetését veszed át, mert ez az ország a mi országunk, s a hatalom is a mienk kell legyen.” Csoóri már a jövőről gondolkozott: „Nagyon össze kellene dugnunk a fejünket, hogy mi legyen velünk, veled. Ha engedjük folyni az időt, szabadidőt engedünk a hordalékának is. Valaki kijelentette: Elegünk van már abból, hogy Nagy László, Páskándi, Csoóri annyira pártfogásukba vették a népi kultúra ügyét: tudni való, hogy e mögött a mozgalom mögött ellenzékiség húzódik meg.” 278 Uo. 260
