Szeredi Pál: Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban 1956-1987 (Pilisszentkereszt, 2015)
Bevezetés - a nemzetépítő demokratikus ellenzék
összejövetelein próbálták menteni a nemzeti érdekek, a sajátos magyar demokratikus út elért eredményeit. Itt volna az ideje, hogy a közbeszéd szakítson a félrevezető népi ellenzék megnevezéssel, s illessük valós tartalmának megfelelően nemzetépítő demokratikus ellenzék nek. Az elmúlt évtizedekben sokszor érte az a vád a nemzeti mozgalom tagjait, hogy partnernek tekintették a Kádár-korszakot, szerepet vállaltak intézményrendszerében, és bizonyos intézkedéseit elfogadták. Megalkuvással, kollaborációval illettek egyeseket. Ha a tényeket nézzük, s nem indulattal, előítélettel vizsgálódunk, akkor nyugodt szívvel vissza lehet utasítani ezeket a vádakat. A nemzetépítő demokratikus ellenzék valóban nem vonult illegalitásba, nem használt partizánmódszereket, hanem a nyilvánosság fórumain, véleményét és törekvéseit vállalva, hangoztatva állt az emberek elé. Nem titkos paktumokat kötött, földalatti akciókat szervezett, hanem elmondta, megmutatta, milyen úton jár, vállalva az elhallgattatás kockázatát, de egyben az életben maradás és megmaradás göröngyös útját is. A nemzetépítő demokratikus ellenzék nem kollaborált, hanem mindig a lehetőségeket akarta - a legmesszebbmenőkig - kihasználni. Nyíltan. Úgy, hogy ahhoz csatlakozni lehessen. Nem gerillaharcot folytatott, hanem ellenállt. Alternatívát kínált a fennmaradásért. Kosztolányi Dezső írta egyik Arany Jánosról szóló esszéjében, hogy Arany úgy tudott az asztaltól felállni, hogy nem söpört le minden morzsát róla. A nemzetépítő demokratikus ellenzék felállt attól a jelképes asztaltól, összeeszkábált egy másikat, s mellé telepedett, de gondolatai, művei morzsáit otthagyta annál a másik asztalnál is, hogy látható, hallható, olvasható s végső soron: választható legyen. Az új asztalhoz pedig odaülhetett bárki, aki elfogadta az asztaltársaság alapelveit, aki nem sértette a nemzeti érdekeket. A nemzeti mozgalom tagjai alkalmatlanok voltak a földalatti tevékenységre, műveiket, gondolataikat csak nyilvánosan tudták kifejteni, érvényesíteni, a „zárt nyilvánosság”, a szamizdat idegen volt felfogásuktól. A nyilvánosság vállalása, az „ahogyan lehet” elv elfogadása nem kollaboráció, hanem a realitás felismerése. Eredményeket kellett elérni ugyanúgy 1956 telén is, amint később, a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években. Eredményeket és nem áldozatokat. Jobbítást elérni, s nem az ellentétek élezését, a „minél rosszabb, annál jobb” hamis illúzióját szorgalmazni. Szövetségeket kötni vagy szövetségeseket keres20
