M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
4. fejezet: Táguló láthatár
366 Sorsok és horizontok 4. Táguló láthatár a szocializmus árulójává vált. Ismerjük a nagy történészek álláspontját, értékelését arról, hogy Nagy Imre „a forradalom miniszterelnöke” vagy „miniszterelnök a forradalom alatt”. Azt a kései pártállam, vagyis Kádár utáni politikai vezetés is felismerte, hogy nem volt jogilag megalapozott az ítélet Nagy Imre tetteinek büntetésében. De amiért jogilag és általános politikai értelemben – kormányfőként – rehabilitálták, azért nem rehabilitálták ugyanakkor a pártban. Abban a pártban nem, amelyik még nem vált szét, de a szétválás küszöbén állt. Csak a Kongresszus ’89 alakulását követően és ambivalensen igyekezett zászlajára tűzni őt az az MSZP-be átvonuló erőtér. Ők viszont csak ekkor szerezhettek tudomást arról, hogy Nagy Imrével kapcsolatban − az egész életút tekintetében − akadhatnak kellemetlen morális kérdések. Az ekkor még hatalmi centrumot jelentő Grósz Károly és a tőle balra lévő erőtér tehát sem ’56-os, sem korábbi ügyei okán nem akarta rehabilitálni Nagy Imrét a pártban. Akik a reformkommunizmus ikonjaként akarták ezt megtenni, azoknak pedig önmérsékletre kellett szorítkozniuk. Grósz a szocializmus perspektívájának elvi feladását, mint politikai engedményt sosem tette meg. Grósz pártellenzéke azt a szocializmust, amit Grósz annak gondolt, feladta. Az új párt a demokratikus szocializmussal lényegében – az eurokommunizmus szánkójával – a szociáldemokráciába csúszott át. A szocializmust a gyakorlatban taktikából engedményként nem akkora bűn feladni, ha elvben nem adják fel, mint amekkora bűn elvben is feladni, még akkor is, ha a végeredmény ugyanaz: rendszerváltás.
