M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
4. fejezet: Táguló láthatár
358 Sorsok és horizontok 4. Táguló láthatár POLITIKAI FELELŐSSÉG Grósz Károly többször hangsúlyozta azt a körülményt Nagy Imre ügyében, hogy a jogi, politikai rehabilitáció, amit az illetékes igazságügyi szervek törvényességi óvás keretében történő vizsgálatai eredményezhetnek, nem jelent majd egyúttal automatikusan pártpolitikai rehabilitációt az MSZMP részéről. A reformer párt- és állami vezetők (elsősorban kormány) számára Nagy Imre politikai elődként való felvállalása nem volt lehetséges igazságügyi jogi rehabilitáció nélkül. Grósz vezetése alatt a pártpolitikai rehabilitáció lényegében esélytelen volt, amit az a tétel alapozott meg, mely szerint a Kádár-kormány folytatta azokat a reformfolyamatokat, amelyeket Nagy Imre kezdett meg, Kádár viszont nem követte el azokat a hibákat (bűnöket), amelyek miatt nem Nagy Imre hajtotta végre a reformot. Úgy tűnik, az ezt a tételt meghaladni kívánó politikai irányvonal − Nagy Imre vállalásával − Kádártól el kívánt határolódni, el akarta kerülni a Kádárral való azonosíthatóság lehetőségét. Azonban Nagy Imre 1989-es „népszerűségére” való építkezésüket beárnyékolta Grósz Károly fellépése. A Nagy Imre vállalásának, vállalhatóságának jegyében zajló, kongresszust megelőző küzdelmekben − az 1989. szeptember 1-jei MSZMP KB ülés végén, tehát már a jogi rehabilitációt követően − Grósz Károly felszólalásának gondolatmenetében kifejtette: „Nem engedhetjük meg, hogy kiemelkedő történelmi személyiségeinkkel kapcsolatban féligazságok politikai téren önálló életet éljenek, s hosszú időn át befolyásolja a felnövekvő nemzedékek gondolkodását.”10 A párt vezeté sében egyértelműen felszínen lévő feszültségek ellenére a kongresszust még mindig a pártegységre való törekvés, igény jellemezte. A Magyar Szocialista Párt (MSZP) megalakulását követően Grósz a párt elszakadó részeit, nemrégi pártellenzékét revizionista áruló erőknek minősítette. 11 A létező rendszer megreformál hatóságának kérdésében Grósz mondanivalójában egyértelmű, hogy számára a párt megújításának kérdése még magában hordozta a modellváltás keretein belül maradást, mint ahogy belső pártellenzékéhez társítja ezáltal a modellváltáson való átbillenést, a rendszerváltáshoz vezető folyamatokat. „A belső pártellenzék átvette az országban lévő ellenzéknek azt a lózungját, hogy a szocializmus tartalékai kimerültek, és ezt a rendszert nem lehet megreformálni. Ez természetesen hamis jelszó, hiszen nem is próbálták meg a rendszer tartalékait kihasználni. A lehetőségek leszűkültek, ez igaz, de új szocialista struktúrájú formációt kellett volna keresni. Ez volt az én szándékom.”12 Grósz röviden értékelve kudarcának okát abban látta, hogy sokkal egyszerűbb volt visszatérni a kapitalizmushoz, 10 A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei. II. Szerk. Soós László. Budapest, MOL, 1993, [1514–1518.] 1515. 11 Bokor Péter: Az utolsó főtitkár. Beszélgetés Grósz Károllyal. Mozgó Világ, 1995/6, [33–47.] 45. 12 Uo.
