M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
4. fejezet: Táguló láthatár
348 Sorsok és horizontok 4. Táguló láthatár fel tudunk-e lépni. Ha igen, megmarad a rend, és egy új működő magyar szocializmust hozunk létre. Ha nem, az anarchia, a káosz – és ne legyen illúzió – a fehérterror fog eluralkodni.”81 Ez a beszéd Grószt fontos lélektani tényezővé tette a párton belül. Személye garanciát jelentett a párt reformhangulatától indulatos és félelemmel teli sztálinista szárnyának arra, hogy legmagasabb főtitkári szinten megértik őket, sőt velük akár számolnak is. A változások békés levezénylésének sikeressége – ahogy ez fentebb megfogalmazódott – nem független attól, hogy a párt e szárnyának zaklatottságát sikerül-e visszafogni úgy, hogy elköteleződése még akkor is kitart a párt mellett, ha az a radikális reformok talajára helyezkedik. Grósz beszédével a párt iránt legelkötelezettebb réteg bizalmát nyerte meg. Annak a rétegnek a bizalmát, amely keményvonalas beállítódásával veszélyeztette, hogy a párt a történelmi helyzethez igazodó korrekciót magán végrehajthassa. Ez a bizalom, amelyet Grósz nem kis társadalmi népszerűtlenség árán volt kénytelen megszerezni, egyik biztosítéka volt a pártegység fenntartásának. Pozsgay nyilatkozata a társadalomnak szólt, a párt elhatárolódása minél később érkezik, annál inkább kelti a hivatalos vélemény érzetét. Amíg Grósz Károly az ügyről nem tud, addig nem is tud elhatárolódni, és ezzel a ténnyel a keményvonalas párttagok sem szállhatnak vitába. Három napig keringhetett, mélyülhetett a fontos pártvezető Pozsgay minősítés nélküli népfelkelés meghatározása, anélkül, hogy Grósznak egyáltalán a lehetőség adódott lett volna, hogy elhatárolódjon vagy a tettek mezejére lépjen. Hazaérkezése után, ahogy az szerepéből következett, az „elhatárolódás folyamata” megkezdődött. A Pozsgay-féle bejelentés történetének mindezekkel összefüggésben van egy nem mellékes, de kevésbé hangsúlyozott részlete, mégpedig, hogy az MSZMP hivatalos véleményként soha nem fogadta el az egyszavas népfelkelés-meghatározást. A kérdést tárgyaló február 10–11-i KB ülés – Grósz Károly javaslatára – ugyan közleményben biztosította Pozsgay Imrét támogatásáról, de a népfelkelés ügy vitája után a következő álláspontot fogadta el: „1956-ban valóságos felkelés, népfelkelés tört ki, amelyben szerepet játszottak a demokratikus szocializmus erői, de kezdetektől fogva jelen voltak a restaurációra törekvő erők, a deklasz szálódott és lumpen elemek, és október végétől felerősödtek az ellenforradalmi cselekmények.”82 Az MSZMP tehát az albizottság Történelmi utunk című tanulmány talaján az ellenforradalmi vonulatot is érvényben tartó „kétszakaszos” értelmezés mellett döntött, vagyis a Kádár-kormány első, a szovjet intervenció után kiadott 81 Grósz Károly: Kiállni a politikáért, tenni az országért. Népszabadság, 1988. 11. 30. 3. Grósz Károly a beszédet a következőképpen indította: „Joggal vetődik fel a kérdés: van-e valami rendkívüli oka ennek a mai találkozónak? Szerintem nincs. Egy politikai párt természetes létezési módja, hogy időről időre ilyen formában is megbeszéli teendőit, s megfogalmazza véleményét időszerű politikai kérdésekről.” 82 Idézi: Kimmel Emil: Végjáték a Fehér Házban. A helyettes szóvivő titkai. Budapest, Téka, 1990, 63–64.
