M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
3. fejezet: Magyar a magyarral – és a nagyvilággal
285 Nagymihály Zoltán: „Odahaza valami nagy dolog történik” és kell számítanunk [Kiemelés tőlem – N. Z.]” 47 Még az amerikai politikát leginkább ismerő, illetve a propaganda és a valóság közötti különbségtételre figyelmet felhívó Borsody István is csak annyit állapított meg, hogy az Eisenhower-adminisztráció a felszabadítási doktrínáról a hangsúlyt „a békés felszabadításra [...] meg az elnyomott népek önnön maguk által való felszabadítására” [Kiemelés az eredetiben – N. Z.] helyezte.48 Kovács Imre nyugati politikusok és tárgyalópartnerek nyilatko zataira hivatkozva azt állapította meg: véleményük szerint a liberalizálódás elvezethet odáig, hogy a Szovjetunió feladja a „rab országokat”, „pesszimisztikusan egy évtizedre [...] becsülik a folyamatot tartamát, mások szerint a leigázott népeknek már nem kell olyan sokat várni az önrendelkezésük biztosításáig [Kiemelés tőlem – N. Z.].”49 A vita e részének tanulsága és egyben keserű csalódása a forradalom tükrében az, hogy még a „kijózanult emigráció” is – nemhogy egy vész-, de egy tulajdonképpen nyugalmi időszakban – többet várt el az amerikai külpolitikától, mint amit egy valós téthelyzetben végül az ország kaphatott. A vitázó felek megkísérelték a „birtokon belül” lévő Szovjetunió térséghez való viszonyulását elemezni, és ezzel együtt a békés, tárgyalásos úton megvalósuló változások lehetőségét kitapogatni. Kovács Imre kiindulópontja szerint a szovjet politika két stratégiai követelésből semmiképpen sem enged: a térség országai nem csatlakozhatnak a nyugati katonai szövetséghez – így semlegesek maradnak –, és magukra nézve kötelezőnek tekintik a „szocialista önrendelkezés” különböző formáit.50 Kovács írása azt sejtette, hogy ezen az alapokon elképzelhető lehet valamiféle kompromisszum – ez azonban sokkal inkább elvi, mint geopolitikai és hatalmi megközelítése volt a szovjet politikának. Semlegességnél és a népi önrendelkezésnél nem követelt többet – vagy inkább: mást – néhány hónappal később a pesti utca sem, az mégis totálisan elfogadhatatlannak bizonyult a moszkvai politika keményvonalasai számára. Nem naivitásról, sokkal inkább a szovjet politika nem értéséről és egyben sajátos történelemszemléletről tanúskodnak Ravasz Károly megállapításai, amelyek – valamiféle furcsa szerepcserével – a magyar népet tették felelőssé az elmúlt tíz év eseménysoráért, mintegy passzív szerepet tulajdonítva ebben a szovjet politikának. Unikálisnak tetsző gondolatait érdemes hosszabban idézni. „Nagyon sokan azok közül, akik ma nagy várakozással tekintenek hazafelé, egyet szem elől tévesztenek. Az oroszok nem fogják ágyúikat a Parlamentre szegezni és a magyar nemzetet kényszeríteni, hogy ténylegesen és gyökeresen szakítson a sztálini politikával. Legfeljebb tűrni, engedni fogják, hogy a magyar nép éljen az új helyzet adta lehetőséggel. Az oroszok megszüntették a magyar népet elnyomó földesúri uralmat, segítséget nyújtottak a 47 Palinay i. m. 1956, 179. 48 Borsody i. m. 1956, 253–254. 49 Kovács i. m. 2013, 24–25. 50 Kovács i. m. 1956, Kijózanult..., 10.
