M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
3. fejezet: Magyar a magyarral – és a nagyvilággal
217 Kávássy János Előd: A cserbenhagyás dilemmái esetében a második világháborúban a világtengerek urává lett11 Egyesült Államok számára minden adott volt a katonai eszközök közvetlen alkalmazásához. Ezzel szemben mind Lengyelország, mind Magyarország esetében 1945 óta masszívan jelen volt a Vörös Hadsereg, ráadásul – szemben a lengyelek saját északi kikötőivel – a keleti blokkba mélyen beágyazott Magyar Népköztársaság csak szárazföldön keresztül, más országok szuverenitásának megsértésével lett volna jelentős inváziós erőkkel elérhető (légi úton csak kisebb, diverzáns egységek lettek volna alkalmazhatóak). Elfogadván, hogy a felszabadítás inherens logikájában a siker végső kulcsát az amerikai katonai segítségnyújtás jelentette, könnyen belátható, hogy a forgatókönyvileg optimumot jelentő magyar események ellenére a pesti srácok forradalma eredendően bukásra volt ítélve. A szovjet Vörös Hadsereg koncentrált erejével szemben csak és kizárólag az USA haderejének lett volna esélye, annak alkalmazására azonban nem is léteztek előzetesen kidolgozott tervek. Igaz, hogy a CIA akkori helyettes vezetője, Robert Amory felvetette egy ultimátum megfogalmazásának lehetőségét, melynek súlyt adva megelőző nukleáris csapással (!) fenyegették volna a Vörös Hadsereg Magyarországon kívül eső felvonulási útvonalait (Ukrajnában és Romániában), Eisenhower és Dulles azonban ezt azonnal elvetette.12 Más megközelítésből felmerült Magyarország osztrák – politikailag neutrális, katonailag el nem kötelezett – mintára történő átalakításának felvetése, ám mivel ez Ausztria esetével ellentétben az USA részéről egyoldalú engedményt jelentett volna, ezt a javaslatot is elvetették. Mindezekkel időben párhuzamosan a Moszkva által alkalmazandó nyers erő/brutalitás mértékét csökkentendő, Lengyelország és Magyarország kapcsán Dulles külügyminiszter 1956. október 27-én Dallasban nyilvánosan is kijelentette: „nem úgy tekintünk ezen nemzetekre, mint potenciális katonai szövetségeseinkre”. Dwight D. Eisenhower először a moszkvai amerikai nagyköveten, Charles E. Bohlenen keresztül igyekezett a szovjet vezetés felé külügyminisztere állásfoglalását megerősíteni, majd október 31-én maga is úgy fogalmazott, hogy országa igyekszik „cáfolni azon alaptalan félelmeket, hogy mi úgy tekintenénk ezen kelet európai 11 Az 1941. decemberi Peral Harbour-i támadás után hadba lépő USA teljes flottája 790 hadihajóból állt, míg a Japán ellem vívott csendes-óceáni háború, illetve kisebb részben az európai tengeri hadszíntér hatására, s azok összes elszenvedett vesztesége mellett a US Navy 1945 májusában 6768 hajót számlált, köztük az új szuperfegyverré vált 28 anyahajóval. 12 Amory (részben a valóságnak megfelelően) úgy érzékelte, a Kremlnek az adott helyzetben nincs elegendő hagyományos katonai ereje a magyar forradalom gyors és teljes leveréséhez, ezért a Magyarországon kívül eső szovjet felvonulási útvonalak célzott nukleáris támadását, pontosabban az ezzel való fenyegetést javasolta: „[...] vagy békén hagyják Magyarországot, vagy nem vállalunk felelősséget azért, ami utána következik.” Swartz, Martin Ben: A new look at the 1956 Hungarian Revolution: Soviet opportunism, American acquiescence. Fletcher School of Law and Diplomacy (Tufts University), 1989, 321.
