Szeredi Pál (szerk.): A szétválás fél éve. 1989 ősze - RETÖRKI könyvek 44. (Lakitelek, 2020)
Szeredi Pál: A politika polarizálódása. Viták és szakadások a politikában 1989 őszén
A politika polarizálódása A záró értekezleten valóban kialakult egy ízléstelen vita a televízió nyilvánossága előtt, amely az ellenzék hitelességét megkérdőjelezte, és teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy a rendszerváltoztatók tábora két részre szakadt. Következménye az SZDSZ és Fidesz általi „négyigenes” népszavazás kezdeményezése lett, míg az MDF szerencsétlen lavírozásba fogott jelentősen csökkentve támogatói bázisát. Az előzőekben bemutatott eseménysor az ellenzék két markáns csoportja szétválásának végső stádiumát rajzolta meg, ám az utak különbözősége összetettebb problémákban található meg. A radikális demokraták, az úgynevezett „demokratikus ellenzék” mind a demokratikus átmenet, mind az annak eredményeképpen létrejövő parlamentáris demokrácia intézményrendszerérői és politikai irányultságáról merőben más elképzelésekkel rendelkezett, mint a Magyar Demokrata Fórum. A polgáriak a nyugati, liberális demokrácia elvét vallották, a tőke szabad áramlása, az emberi szabadságjogok érvényesülése, az alkotmányosan korlátozott parlamentáris demokrácia hívei voltak. A nemzetépítő demokraták ezzel nem szemben, hanem azt kiegészítve nagyobb hangsúlyt helyeztek a civil mozgalmaknak a demokratikus intézményrendszerbe történő integrálására, az önigazgatás különböző formáinak megerősítésére, a piacgazdaság mellett a szociális védőháló kiépítésére, a nemzeti hagyományokon alapuló keresztény értékrend érvényesítésére. 1989-re a pártállami struktúra elérkezett abba a stádiumba, amikor már nem volt elég erős a rendszerkritikus ellenzék felszámolásához, de az ellenzék sem volt még elég erős az állampárti hatalom megbuktatásához. A Nemzeti Kerekasztal tárgyalássorozat megoldást hozott az állampárti hatalmi struktúra lebontására, átalakítására, ám a folyamatban mind a hatalom képviselőinek, mind az ellenzéki szereplőknek toleranciát és kompromisszumkészséget kellett tanúsítaniuk. Ebben az időszakban a rendszerkritikus ellenzék egységben és közös fellépéssel próbálta érvényesíteni a civil társadalom követelésrendszerét, öndefiníciójának megfogalmazásától tartózkodott. Amidőn megegyezés született a demokratikus átmenet „forgatókönyvéről”, kialakultak az intézményes, garantált, alkotmányos keretek, a rendszerkritikus ellenzék eltérő irányzatai már egymással szemben is definiálni kívánták törekvéseik eltérő voltát, már nem az állampárti struktúra lebontásával kapcsolatban, hanem a létrejövő demokratikus rendszer és annak működése tekintetében eltérő elképzeléseik alapján. Ilyen értelemben tehát az ellenzéki oldal szakadása törvényszerű és elkerülhetetlen volt, ám annak időpontja és kinyilvánításának formája váratlan, ugyanakkor hatásos és eredményes lett. 209
