Szabó László Zsolt: Húsz év után. Interjúk a rendszerváltozásról 2008-2009-ben - RETÖRKI könyvek 43. (Lakitelek, 2019)
Bíró Zoltán
Húsz év után utasítanom. Előadta, hogy ő az SZDSZ-t támogatja, és mit is akar ez az MDF? Egészen nyegle, rossz jenki módon fogta fel a szerepét, miközben nagyon tudatosan próbálta a liberális pártot helyzetbe hozni velünk szemben. És ezek mögött egyéb erők is voltak természetesen. Az mindenképpen eldőlt, hogy olyan párt Magyarországon nem kerülhet hatalomra, amelyik a privatizációt másképpen képzeli, mint ők. És Antall Józsefre ezért volt múlhatatlanul nagy szükség. Egészen biztos, ha Antall József nincs az MDF élén és az MDF győz, a privatizáció nem így megy, ahogy ment. Sz. L. Zs.: Hogyan lehetett volna ezt másképpen csinálni? Hiszen a szocializmusból átléptünk a kapitalizmusba, és nem is nagyon tűnt úgy, hogy lehetett volna más választásunk. Igaz ugyan, hogy Ön mostanában is írt egy cikket arról, hogy lehetett volna egy úgynevezett harmadik út. Mi ez a harmadik út, ez a magyar út, ami megoldást jelenthetett volna? B. Z.: Először is, a nemzeti érdek legyen az első a politikában, azért van az államhatalom, azért van a kormányzat, azért vannak politikusok az Országházban, mert a nemzet megbízta őket így vagy úgy, ilyen vagy olyan módon, tehát kutya kötelességük a nemzeti érdeket szem előtt tartani. A nemzeti érdek érvényesítéséhez hozzátartozik bizonyos mértékű alkalmazkodás a nagy világfolyamatokhoz, nemzetközi konstellációkhoz - nem vitatom egy percig sem, hogy erre az alkalmazkodásra szükség van. Csakhogy én mindig is azt mondtam a politikáról, és azt mondom ma is, hogy korlátok között, nagyon behatároltan működhet a politikus és a politikai testületek is. Azt látjuk egyébként, hogy nálunk nagyobb nemzeteknél is így van ez. De mindig van egy ösvény, amin végig lehet menni, amennyiben van politikai véna ehhez, és amennyiben van politikai akarat, hogy ezen menjünk végig. Ezt az ösvényt hagyták el az első pillanatban, nem a paktummal, hanem már a paktum előtt valamivel, amikor kiegyeztek lényegében egymással és idegen érdekek képviselőivel, és ettől a pillanattól kezdve már valóban nem lehet harmadik útról beszélni, sőt semmiről sem. A kapitalizmus rossz hatásait lehetett volna egy jó és megfontolt nemzeti érdekű politikával korlátozni legalább, lehetett volna szövetségeseket találni a világban másra is, nemcsak erre a vad privatizációra, ennek a vadkapitalizmusnak a kiszolgálására, egyben egy európai szolidaritás kialakítására mindjárt a rendszerváltás elején, éppen Magyarország ügyében. Szerintem mintaszerű lehetett volna, részben egy jobban megalapozott Európai Unió érdekében is. Magyarország szempontjából feltétlenül igazságosabb lett volna. Itthon, a belpolitikában pedig teljesen nyilvánvaló, hogy a privatizáció 50
