Szabó László Zsolt: Húsz év után. Interjúk a rendszerváltozásról 2008-2009-ben - RETÖRKI könyvek 43. (Lakitelek, 2019)
Lóránt Károly
Húsz év után ország problémája volt jelesül az eladósodás, ahhoz semmivel sem járult hozzá, csak kétszámjegyűvé tette az inflációt, ami aztán a rendszerváltás után még inkább felerősödött. Már a Grósz-kormány idején megindult a gazdaság liberalizálása. Ez részben a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank kölcsöneihez kapcsolható. A Világbanknak volt egy olyan jellegű kölcsöne, amit strukturális alkalmazkodási kölcsönnek neveztek, és ennek a feltételei között ott volt az ország liberalizációja, tehát a külkereskedelem, pénzügyek liberalizációja és szintén a privatizáció. Akkor még csak kezdetleges formában, de ezeknek az elosztórendszereknek az átalakítása már megjelent benne. Sz. L. Zs.: Milyen hatásai voltak ezeknek a reformoknak? L. K.: Itt már összekeverednek a rendszerváltás reformjaival. A rendszerváltásnál gyakorlatilag történelmi és gazdaságpolitikai indokoltság szempontjából rendkívül rövid idő alatt végrehajtották az ország teljes liberalizációját, és gyakorlatilag a privatizációt is. Mit jelentett ez? Elengedték az árakat, korábban volt egy árszabályzás. Elengedték a béreket, elengedtek tulajdonképpen mindent. Ennek a következő lett az eredménye: a liberalizáció következtében ugye azon lehetett meggazdagodni, hogy Magyarország korábban nem volt olyan hiánygazdaság, mint a többi ország, de azért számos hiánycikk volt. Emlékezzünk a Gorenjére, hogy kaptunk a németektől talán egymilliárd márkányi kölcsönt, és ezt az egymilliárd márkát gyakorlatilag a magyar nép arra költötte, hogy Ausztriában levásárolta Gorenjére. A németek még meg is jegyezték, hogy nem arra használtuk fel, amire kellett volna, vagyis az ország iparának modernizálására, de akkor már a politikai vezetés érezte, hogy baj van, ugye, morgás volt, és hogy a lakosság számára adjon valamit, ezt a lehetőséget adta, hogy levásárolhatták. Bejött a külföldi vállalkozó, behozta a magyar vállalkozó is a külföldi terméket, olyan konkurenciát teremtett a magyar vállalatoknak, amit természetesen nem tudtak állni. Semmiféle védelmet nem adtak a magyar iparnak, sőt aztán 1991-ben négy olyan törvényt jelentettek meg, amelyek még tovább rontották a magyar vállalatok helyzetét. Az egyik ilyen volt a csődtörvény, amely szerint kötelező meghatározott feltételek mellett csődöt jelenteni, tehát nem arról volt szó, hogy megpróbáljuk a magyar vállalatokat valahogy versenyképessé tenni, hanem csődbe kergetjük őket. Talán az is volt mögötte, hogy a csődbe jutott vállalatoknak a privatizációban történő felvásárlása gyakorlatilag ingyen mehetett végbe. A másik ilyen volt a számviteli törvény, az annyira megszigorította a vállalatok számvitelét, hogy szintén segítette a csődbe menetelt. De talán a legfontosabb a jegybanktörvény volt, 152
