Domonkos László: Délvidéki rendszer, magyar váltás - RETÖRKI könyvek 42. (Lakitelek, 2019)
Gátszakadásban
____________________________________________„Cézár, én nem megyek"’ Az elmondottak után a tisztikar távozott a polgárok tömegéből, gépkocsiba ült és elhajtott. Távozásuk teljesen másképpen festett, mint érkezésük. Úgy mentek el, mint labdarúgó mérkőzés után a pályát elhagyó vesztes csapat. A tisztekkel együtt távoztak a géppisztolyos katonarendőrök is.” Nemsokára - alig egy hónap múlva - a Kanizsától tizenöt kilométerre fekvő, 2500 lakosú Oromhegyesen a délvidéki aszonyok - feleségek, lánytestvérek, menyasszonyok, barátnők - mondják ki a nemet. Május 10-ére békenagygyűlést szerveznek, ahol felszólal Ágoston András, a VMDK elnöke is. A résztvevők - behívottak és behívandók, hozzátartozóikkal - beveszik magukat az oromhegyesi Zitzer klubba, amit afféle elíziumnak, saját „szabadterületüknek” nyilvánítanak és a bentlakással hosszú hetekre- hónapokra a szó szoros értelmében tökéletes tehetetlenségre kárhoztatják a beavatkozásra éhes hatalmi szerveket. Ahogyan a fő szervező, Balla Lajos, a helyi iskola igazgatója tizenegy nap elteltével, május 21-én fogalmaz: a hatalmas publicitást kapó, igen rövid időn belül széles körben ismertté vált „Zitzeresek” akciója - amelyben több mint kétszáz helyi tartalékos tagadta meg a bevonulást -, az egész polgári engedetlenségi mozgalom mindaddig folytatódik, amíg a hatalom érdemben nem lép a kényszerbehívásokkal kapcsolatban. Balla szerint ez az „első eset, hogy a hatalom és pártfogoltjai tehetetlenek dühükben. Tehetetlenek, hiszen ha bármilyen megtorlást is alkalmaznának, akkor érnénk el legnagyobb erkölcsi sikerünket, akkor bizonyosodna be a balkáni-bizánci teljes valóság. Eljutottunk egy pontig, ahol az embernek választania kell. Választani, hiszen a féligazságok és hazugságok tömkelegével árasztják el környezetünket, szeretteinket; így kísérlik meg megingatni hitünket a szépben, a jóban, a szeretetben. (...) Nem érdekel, hogy mi tart össze minket: az utolsó keserű csepp kicsordulása, a félelem, a büszkeség, esetleg valami más; számomra csak az a fontos: tizenegy nap után is itt vagyunk, és remélem, addig itt maradunk, amíg ez az embertelenségekre támaszkodó hatalom meg nem kezdi velünk a párbeszédet föltett 151
