Domonkos László: Délvidéki rendszer, magyar váltás - RETÖRKI könyvek 42. (Lakitelek, 2019)

Gátszakadásban

Rambó - odalenn délen

raszállás első órájában rádöbbentünk: hadvezetésünk tudatosan magunkra hagyott és idelökött bennünket a frontvonalra. Napközben a bunkerek előtt tüzet raktunk, igyekeztünk elgémberedett tagjainkat felmelegíteni. Konzer- ven éltünk, napi egyszeri főtt ételjárt. A Duna túloldalán, Szarvas köszégben főzték, és kondéros kocsi hozta ki. Előfordult, hogy elakadt a sárban, és három napig nem érkezett meg. Ekkor vizet sem kaptunk, a pocsolyából merítettünk, azt ittuk... (...) Egyik este fél nyolc után a koromsötétben a horvát állásoknál szokás szerint fényt villantottak.(...) Vadul lőni kezdtek a horvát állások felé, eközben a szakaszvezetőnket oldalirányból egy infravörös távcsövű puskával a mesterlövész leterítette. Hiába hasalt a mellvéd mögött, a fején acélsisakban, golyóálló mellényben. A sisak peremétől egy centiméterre a nyakán találta el az első, attól lejjebb három centire a második lövedék. Azonnal meghalt. A mesterlövészek olyan puskát használnak, amely egy ravaszelhúzással villámgyorsan két golyót repít ki egymás után. S félelmetesen pontosan... A másik ilyen lézeres fegyver pásztázva, a test hőmérséklete alapján keresi az ellenséges katonát. Az embernek egyébként a fejében és a szíve tájékán a legmagasabb a hőmérséklete, ezt a két pontot mutatja meg az eszköz, a többi már a mesterlövész dolga (...) Néhány nap alatt mindegyikünk öt-hat évet öregedett, a feszültség egyre nőtt (...) bármelyik pillanatban egyszerűen lepuffanthattak volna bennünket. Amikor lelőtték a szakaszvezetőnket, akkor is támadhattak volna. Biztosan több tucat halottat és sebesültet vesztünk a századból. Képtelenné váltunk a védekezésre (...) Egységünkben a magyarok aránya hatvan százalék volt, a többiek horvátok és szerbek. Akadt köztünk néhány szerb önkéntes is, akik az arcvonal utolsó bunkerébe ásták be magukat. Állandóan 'párbeszédet' folytattak a szemben álló horvátokkal, heccelték egymást: 'usztasák', ’csetnikek' (...) mindezt megtetézte bennem Vukovár látványa. A hajdani várost jól ismertem, volt olyan év, hogy többször jártam ott. Most dzsippel mentünk át rajta, s amikor megálltunk szétnézni, öklendezni kezdtem. Üszkös romok, téglahalmazok és iszonyú bűz. Már melegedett az idő, s a romok alatt az addig fagyott testek oszlásnak indultak... Azt a várost szerintem soha nem lehet újjáépíteni, a

129