Házi Balázs - Jónás Róbert (szerk.): Hitel repertórium 1988-1992 - RETÖRKI könyvek 36. (Lakitelek, 2018)
Dippold Pál: A hittel teli Hitel - Emlékeim egy korszakos lapról
Dippold Pál A hittel teli Hitel... Valahogy csak el kell magyarázni az olvasók akkor még csak remélt tízezreinek - alig néhány hét múlva százezrek lettek belőlük hogy milyen történelmi előzményei és okai vannak egy efféle újságüstökös megjelenésének. Csoóri Sándor a címben egyszerre jelöli meg az okot és a célt, ami nem más, mint a visszaszerzés reménye. Aztán következik a képek hosszú sora, hogy mi mindent veszítettünk el, amit kötelességünk visszavenni. Nem megy vissza túl messzire Csoóri, a ’70-es évek közepén kezdi a történetet. Kemény, 1988-ban igazán bátornak számító mondattal indít: „látszott, hogy a látszat-sikerekre és a szálkás féligazságokra támaszkodó Kádár-irányítású rendszer előbb-utóbb csődbe kerül, s az ország nem csak anyagilag, de erkölcsileg is eladósodik.” Csoóri tehát nem kertel, ám azt is közli, hogy miként próbáltak meg kikeveredni a bajból. A magyar szellemi élet legjava állt össze azért, hogy az erkölcsi, anyagi romlást megállítandó lapot alapítson. Erre kértek engedélyt. Ez a társaság ugyanis a már akkor ormótlan botrányokat kavaró izgága látványforradalmárokkal ellentétben illedelmesen lázadt. Csoóri, mint tudjuk tisztességesen, szinte udvariasan lázad, tényeket sorol. Egyetlen ember nevét emeli a magasba, Illyés Gyuláét, a magyar történelem vitathatatlan tekintélyéét. Akinek írói rangja, a Hitel terveit támogató jóindulata és páratlan szerkesztői munkássága három, szintén kikezdhetetlen minőségű folyóirat jellemez: a Nyugat, a Válasz és a Magyar Csillag. Csoóri sallangmentesen sorolja el, hogy miért kellett tíz évig várni arra, hogy elérjünk a Hitel megjelenésének napjához. Ez nem a belvárosi kultúr- jampik parasztokra ragasztott birkatürelme, nem a bamba butaságé, nem a félelemé, hanem az a biztos tudás, miszerint a népi-nemzeti kultúrában hatalmas erők rejteznek, és ezek az erők, ha kell, türelmesek. Úgy tűnt, hintába tették a népi irodalom lapalapító szándékú képviselőit, a hatalom ígérgetett, taktikázott, várakoztatott, de leginkább hallgatott. Szégyen, hogy Illyés Gyula úgy halt meg, hogy nem kapott sem igent, sem nemet a lap elindítására. Az a szocialista kultúrpolitika, mondhatnánk kultúrhintapolitika régi módszerekkel dolgozott. Az oszd meg és uralkodj elvét használta, igyekezett megosztani Ily- lyés Gyula táborát. Az idős írófejedelmet a fiatalok ellen uszította, a fiatalokat pedig Illyéssel szembe. Csoóri Sándor korábban sem kertelt, most is leírja: „a gondos körültekintők nem megmentették, hanem megalázták. S vele együtt azt a magyar progressziót is, amely túlemelkedve népiségen és urbanitáson, az ő tágasságeszményéhez igazodva, a negyven éve vergődő magyarság belső megújulását akarta elkezdeni, bukott forradalom és bukdácsoló reformok után.” 19
